30. fejezet - Lyanna

Sziasztok, drága Olvasók!

Remélem, akad azért olyan, aki velem tart még és érdekli, hogyan alakul immáron Lyanna Bolton élete és sorsa.

Bevallom, mostanában elővett némi írói válság a fanfictionjeim tekintetében, így nem ígérek semmit a következő fejezettel kapcsolatban, csak azt, hogy igyekszem visszatérni teljes gőzzel. Addig is fogadjátok szeretettel a következő fejezetet, és ha tetszik, vagy ha nem, ha kérdésetek vagy óhajotok van, írjátok meg kommentben!

Jó olvasást!

Lyanna

Lyanna nyolc hete volt Ramsay Bolton hites felesége. Bármennyire is rettegett tőle, nem érte más kellemetlenség, mint rövid jegyességük idején. Bőrén állandósultak a fog- és kéznyomok, de Ramsay ennél komolyabb sérüléseket nem okozott neki. Fásultan vette tudomásul, hogy megszokta új helyzetét, s ismét rádöbbent, mily könnyen alkalmazkodik egy asszony. Már fel sem szisszent, amikor a férje durvábban szerette őt.

A férje nem tartotta őt bezárva, feleslegesnek is bizonyult volna, hemzsegtek ugyanis Deres falain a Bolton-házat szolgáló katonák és töméntelen rossz külsejű ember, akik különféle uraktól szöktek meg. Ramsay természetesen örömmel fogadta őket, hisz a csőcseléket igazán könnyen a befolyása alá tudta vonni. Ha a fiatalasszony nagy ritkán kimerészkedett lakosztályából, a katonák Lady Boltonnak szólították ugyan, hozzáérni nem merészeltek, de szinte vetkőztették a szemükkel, trágár mosolyba torzult a szájuk, ő pedig jobbnak látta szobája biztonságába menekülni. Reménylette, hogy Ramsay jelenléte megóvja, de a bizonytalan időkben könnyen elképzelhette, mi történnék vele, ha a férje ellen fellázad a csőcselék...

Önkéntes fogságában farkasálmok lepték meg: éjjelenként Alysanne bőrébe bújva nyargalt a jeges fák között, tüdeje megtelt a hideg levegővel, amikor vonyított. Ilyenkor úgy érezte, hogy ismét él, Alysanne testében csak az élelemre vágyakozott, nem kínozta túl sok bánat. Gyakran látta az állati elmében önmagát úgy, ahogyan Alysanne-nal utoljára ölelhették egymást: kivörösödött szemmel, sápadt, de a szeretettől lágy arccal állt a farkas előtt.

Lyannát elhagyta az ereje, az álmok nem állították talpra. A menyegzőn tapasztalt bűvös magabiztosság nyomtalanul elszállt az egyre hidegebb széllel. Robb felől nem érkeztek hírek, és őt lassan összenyomta a rettegés és a gyász. Nem maradtak könnyei, száraz szemmel, sápadtan feküdt a jókora ágyban, amely hajdan a szüleié volt. Édesapja és édesanyja szobájának ablakán nézett ki, ha nyugtalan volt. Kipillantva az udvar nyüzsgő képe tárult elé, ám ő nem a hangoskodó és szutykos Bolton-katonákat látta, hanem édesapja hű harcosait, akik Aryával gyakorolták a fegyverforgatás művészetét. Látta Robb széles mosolyát, Jon bánatos képét, Rickon és Bran kisfiús cívódását, Sansa kényeskedő fintorát. Ott lebegtek előtte az oly kedves és szeretett arcok. Az emlékeibe menekült, a fiatalkor boldog és gondtalan képeiből igyekezett erőt meríteni. De nem tudott magához térni. Úgy érezte, csak árnyéka régi önmagának.

A férjének természetesen nem beszélhetett bánatáról, noha meglepte, hogy néha még társalogni is lehetett Ramsayvel. Lyanna tapaszalhatta, hogy a férfi a rengeteg kegyetlenkedés mellett igen érdeklődő, főként a történelem iránt. Majdnem olyan kellemesnek bizonyult vele a társalgás, mint Tyrionnal. Bár igaz, a férje igen ritkán akart vele csupán eszmét cserélni.

Ráadásul úgy tűnt, Ramsay igyekszik tűrtőztetni magát. Talán az apja parancsolta neki, talán magától jutott arra a döntésre, hogy nem kínozza a szükségesnél jobban Lyannát. Nem bánt vele rosszul. Egyszer még lovagolni is elvitte aráját a Deres mellett húzódó erdőbe, és Lyanna ismét szabadnak érezte magát, noha Ramsay előtt ült a ló hátán, a férfi karja a hasára fonódott, ő pedig férje kezébe kapaszkodott. Egy sötétszürke villanás erejéig Alysanne-t is látta, de a rémfarkas okosnak bizonyult, nem mutatkozott. Ám Lyanna megnyugodhatott, hogy farkasa életben van.

De a fiatalasszonyt lassanként elemésztette a gyász és az aggodalom. Nem tudta, mi lett Sansával, nem válthatott szót a menyegző óta Theonnal sem. A fiatalembert Ramsay bezárta, s valószínűleg rajta élte ki valamennyi kegyetlen vadságát.

Gyakran a borral igyekezett felejteni, noha tudta, hogy a nedű hatására kifordul önmagából, s akkor Ramsay kedvére tesz. De már ezt sem bánta. Gyakran talált vigaszt a férje mellett, amit soha nem gondolt volna. Ramsay volt az egyetlen, akihez ragaszkodhatott, immár ő volt a legközelebbi hozzátartozója. S a férfi közel sem bánt vele olyan szörnyen, mint amitől tartott. Kezdett hozzászokni helyzetéhez, harcos ellenállása elpárolgott. Egyre szolgálatkészebben várta az ágyban heverve Ramsayt, tudván, hogy amikor a férje durván öleli, minden gondolata elszáll.

Néhány hét múlva tört rá az émelygés. Úgy vélte, túl sok bort ivott és túl keveset evett. Kába gondolatai közt meg sem fordult egyéb eshetőség. Aznap este, amikor Nan, a legkedvesebb szolgálóasszonya, aki a menyegzőjére készítette, meleg vizet öntött immár derekáig kúszó hajára, lehunyt szemmel élvezte a kellemes fürdőt. Nan megállt mozdulata közben, elgondolkodva meredt Lyannára.

-          Kikerekedtél, úrnőm – jegyezte meg.

Lyanna kis híján megszólalt, hogy hisz alig evett, de lepillantva ráébredt, mire gondolt Nan: a kebleire. Állandóan sápadt orcája ezúttal kipirult.

-          Mikor véreztél utoljára, Lady Bolton? – kérdezte Nan.

-          Én... – habozott a fiatalasszony.

Mindig körültekintő volt, ismerte a testét, figyelte rezdüléseit. Nem kellett túlságosan sokat elmélkednie, jól tudta, mikor történt a becses esemény, ahogyan azt is, hogy a holdteát hosszú hetek óta nem kapta meg. A nászéjszaka óta. Ám a rengeteg fájdalom nem engedte, hogy ezzel törődjön.

Nan elmosolyodott, ám vidámsága hamar rémületbe fordult. Talán tudta, hogy ettől fogva Lyanna nem szabadulhat többé Ramsay karmából. Talán élnie sem lesz többé miért, ha a fia megszületik... Már ha fiúnak ad életet. Mert hisz ki tudhatja, hogyan fogadná Ramsay egy kisleány érkezését?

Lyanna kábán hagyta, hogy Nan kisegítse a vízből, beleburkolózott egy durva szövésű törölközőbe. A szolgálóasszony magára hagyta, majd nagy tálca étellel tért vissza, Lyanna pedig evett, kábaságának ködén át is tudván, hogy immár nem csak önmagáért felelős. A boroskupához azonban nem nyúlt, s elhatározta, nem is teszi többé.

A felelősségtudaton túl azonban rémült volt és zavarodott. Édesanyja csodálatos szülő volt, ő pedig úgy érezte, a nyomába sem érhet. Félt, hiszen a beteg fának rothadt a gyümölcse... Rettegett, hogy a gyermeke Ramsay irtózatos természetét örököli, hogy szörny válik belőle... Noha az is eszébe jutott, hogy Ramsaynek bizonyára nem volt gyengéd édesanyja, aki megtanította szeretni és emberként bánni másokkal. Mindazonáltal nem sejthette, mennyi ideig lehet a gyermekével. Tán Ramsay végez vele, amint megszületik a kisded. Megeshet, hogy a szülés kínjait sem éli túl...

Összegömbölyödött az ágyon, kezét tétován a hasára csúsztatta. Nem érzett ugyan semmit, még apró domborulatot sem. A tény azonban, hogy kicsiny élet van odabent, erőteljesen keringett körülötte, nem hazudtolhatta meg mindig megbízható teste működésének változását. Úgy érezte, nem számít, hogy Ramsay a gyermek apja, hiszen az édesanyja ő volt, s hitt abban, hogy a Starkok tiszta és nemes vére erősebbnek bizonyul, mint a romlott.

Meglepték a félelmen hirtelen felülkerekedő anyai érzések. Ellágyult a szíve, amint elképzelte az apró gyermeket, aki a reményei szerint Robb hullámos, vörösbe hajló fürtjeit és édesapja acélszemét örökölve bújik a karjába. Elhatározta, hogy Eddardnak nevezi a kicsit.

Talán rettegnie kellett volna, de csak óvatos örömet érzett. Hosszú hetek óta először támolygott ki a bánat útvesztőjéből, újra célt látott maga előtt. A gyermekét a világra kellett hoznia, fel kellett nevelnie legjobb tudása szerint, ameddig csak óvó karjai közt tarthatta, csak ez számított, s az, hogy mindezt Starkhoz méltón, emelt fővel, szilárd értékrenddel tegye.

Felült az ágyon, majd égő mellkassal szökkent az ablakhoz, hogy szélesre tárja. A szoba levegőjét kiseperte a jeges szellő, Lyanna pedig szégyellősen elmosolyodott. Az anyaság híre fontosabbnak bizonyult, mint az édesapa személye. Az udvart nézve tervezgetni kezdett, s rá olyannyira jellemző tulajdonsága ezúttal is felbuzgott: csak a megoldás lebegett a szeme előtt, a nehézségeket igyekezett mindenáron kizárni.

Az ablakon kibámulva várta a férjét. Tudta, hogy Ramsay előtt nem lehetnek titkok, nem is látta értelmét az igazság elhallgatásának. Elvégre Ramsay érdeke, hogy utódja szülessék. Nem bánthatja őt. Amikor a férfi berúgta az ajtót, Lyanna feléje fordult.

-          Jól mulattál, hölgyem? – duruzsolt Ramsay, miközben ragadozómosollyal közelített asszonyához.

-          Gyermeket várok – mondta Lyanna, nagy merészen figyelmen kívül hagyva a kérdést, hisz nem tudta magában tartani egy pillanatig sem, amit megtudott.

Félve és aggódva várta Ramsay válaszát. A férfi megtorpant, majd elömlött az arcán az a kissé ijesztő, mégis felhőtlenül vidám mosoly, amit Lyanna már annyiszor látott. Szürkébe hajló kék szeme felcsillant. A férfi az asszonyához lépett, magához húzta mindkét kezét, és lágy csókot lehelt Lyanna fehér, kicsiny kézfejére.

-          Nagyon elégedetté tettél, hölgyem – jelentette ki –, sosem okoztál még csalódást. Pompás lesz az életünk. Még pompásabb, mint eddig. – A keze felvándorolt a fiatalasszony arcára, és szokatlan gyengédséggel simított végig rajta, majd magához húzta, és mohón megcsókolta a száját.

-          Elnevezhetném a gyermeket az édesapám után... Eddardnak? – kérdezte félénken Lyanna, miután Ramsay hagyta levegőhöz jutni.

-          Miért is ne? – Úgy tűnt, a férfi engedékeny hangulatban van. – Eddard Bolton – ízlelgette –, a kedvemre való. Királyi név egy nemesi gyermeknek, Észak leendő urának. Tudod, igen nagyra tartottam az apádat. Lesújtott méltatlan, érdemtelen halála. De ne aggódj, hölgyem – ismét végigsimított Lyanna arcán –, meg fogom torolni, ami vele történt. Mindenkit megölök, aki valaha bánatot okozott neked.

Lyanna szemébe könnyek tolultak az édesapjára gondolva. Sosem hitte, hogy Ramsay valaha ilyesmit akarna tenni érte. Meglepte, mennyire jólesik ez a néhány mondat a férje szájából. Még az sem számított igazán, hogy Ramsay bizonyosan nemcsak miatta akar bosszút állni, hanem Északot, sőt, tán Westerost kívánja. Csak az volt a fontos, hogy hatalmában állt végezni azokkal, akik jogtalanul meggyilkolták Lord Starkot.

Lyanna a férfi mellkasára borult, Ramsay meghökkenhetett, mert egy pillanatra megmerevedett, azután azonban magához szorította őt. A fiatalasszony ismét meglepődött, de nagyon jólesett a férje erős karja a derekán, forró lehelete az arcánál. A megtorlás ígérete különös vágyakozást gerjesztett föl benne.

-          Észak az enyém, te pedig a királynőm vagy – súgta Lyanna vörös hajkoronájába Ramsay –, minden ellenségünkkel leszámolunk.

Lyanna pedig hitt neki, fenntartások nélkül. Mohón és maga kezdeményezve követelte a férje csókját, és amíg Ramsay a kedvére tett s megígért neki mindent, ő egyre ádázabbul hitte, hogy mindenki megbűnhődik majd az édesapja halála miatt. 

29. fejezet - Lyanna

Sziasztok, Drága Olvasók!

Izgatottan tárom elétek a következő fejezetet, tűkön ülve várom, hogy véleményt formáljatok

Egyúttal szokásomhoz híven hálásan köszönöm a sok kattintást és azt, hogy 41-en velem vagytok.

Szóval jó olvasást, kommentre fel!

Lyanna súlyos teherrel a mellkasán készülődött a menyegzőjére. Kislányként mindig arról ábrándozott titkon, hogy az esküvője napja lesz életében az egyik legszebb. Sosem fordult meg a fejében, hogy nem szerelemből házasodik majd, hogy egy olyan durva és embertelen férfihez kényszerítik hozzá, mint Ramsay, ahogyan az sem, hogy nem az édesapja karján lépdel az istenerdőbe.

Nehézkesen mozgott, mert leendő ura minden áldott este felkereste, volt, hogy napközben sem lehetett tőle nyugta, ez pedig igencsak kimerítette. Ramsay nem finomkodott, nem úgy közeledett hozzá, mint Petyr tette. Lyanna a férfira gondolva megsajdulni érezte a szívét. Petyr nem jött el érte… Nem adott hírt magáról, nem magyarázta meg, miért hagyta magára, miért engedte, hogy valaki más ágyasává tegyék. Rettenetesen fájt, ám Lyanna zaklatott érzései immáron a dühvel is kiegészültek. Hiszen mindenkinek igaza volt, valóban hazudott neki a férfi! Átkozta magát, amiért hiszékenynek bizonyult, csalódott önmagában, amiért félreismerte a pénzmestert. Lényének egy része még mindig hitt azonban Petyrben, várta, hogy eljöjjön érte, hogy megmentse, hogy magyarázatot adjon a történtekre. Ám ez a része napról napra zsugorodott, mint hófolt a melegedő napsugarak fényében. Igyekezett megkeményíteni szívét, érinthetetlen vassá kovácsolni, hogy ne fájjon a csalódás.

Az édesanyja mindig azt tanította neki, hogy bárki is legyen az ura, ki kell vele békülnie, s példamutató asszonnyá válnia, a Starkok vérét nem szabad meghazudtolnia soha. Lyanna eleinte lázadozott, majd lassanként beletörődött sorsába, főként azért, mert Petyr nem adott hírt magáról. Egyetlen jelnek, szónak örült volna, egy apróság, és minden erejével szökését tervezte volna, s valahogyan meg is valósítja. Ám a hallgatás fájóbb volt az elutasításnál is, kiölte belőle az akaratot, s kezdte elfogadni édesanyja tanácsát. Csalódása napról napra elszívta belőle az ellenállást.

A leánynak nem jelentett vigasztalást, hogy visszatértek Deresbe, noha Királyvárban sóvárogva vágyott a jól ismert falak után. Az otthona romokban állt, minden szörnyű emléket visszaidézve magasodott a szürke égbolt felé. Apja régi emberei közül csupán néhány maradt életben, az egyik kedves komorna tüsténkedett körülötte könnyeit nyeldekelve. Lyanna halk szavakkal csitította, mintha az asszony készülne nem kívánt frigyre. Igyekezett érzéketlenné tompítani magát, de nem sikerült.

Úgy hitte, az elmúlt két hét alatt Ramsay mindent megtett vele, amit csak lehetett. Szégyenkezve vallotta be magának, de ha a férfi nem volt túlságosan durva, akkor nem szenvedett annyira az együttlétek alatt, mint szerette volna. Néha még az élvezet hullámai is elborították. Gyűlölte magát ezért. Sírni és őrjöngeni akart, amiért egy ilyen ember hozzáérhet, és ő nem borzong a testétől. Ráadásul Ramsay arra is rájött, hogy Lyanna nem bírja az italt, ezért szokásává vált, hogy több pohár borral enyhítse leendő felesége berzenkedését. Lyanna pedig a vörös nedű hatására kifordult önmagából. Petyr testét önszántából szerette, saját élvezete kedvéért vált vadmacskává, ám legnagyobb szégyenkezésére a bor kihozta legmélyebben rejtegetett vágyait, amiket jobb híján Ramsayn kellett kiélnie. Sosem ismerte volna be magának, de némi dac is vegyült az érzéseibe. Hiszen Petyrnek már nem kellett a jelek szerint, Ramsaynek viszont nagyon is, még ha durván is viselkedett. Az, hogy többnyire készségesnek mutatkozott, igencsak kedvére volt leendő férjének. Lyanna minden borgőzben eltöltött vad éjszaka után szörnyen érezte magát, émelygett és szédült, csak foszlányok lebegtek előtte arról, hogy mi történt, de Ramsayt mindez nem érdekelte. Úgy tűnt, rákapott arra a különleges ízre, amit eddig csak Lyannától kaphatott meg. Így hát nem is bántotta a leányt, nem annyira, mint bárki mást bántott volna. Ennek ellenére rajta hagyta jeleit a bőrén.

Lyanna igyekezett elrejteni az őt fürdető komorna elől a testét borító szorítás- és fognyomokat. Ramsay kiszívta fehér, addig makulátlan bőrét, ahol csak érte, és a lányt elöntötte a szégyen, ha csak magára pillantott. A férje nem ütötte meg az első éjszakát leszámítva, de vad játékai során nem kímélte.

Szorosan behunyta a szemét, miközben a komorna meleg vízzel öntötte a szivárványszínben pompázó testét. A szolgálóasszony egy szót sem szólt, csak leheletfinoman megsimította a Lyanna felkarján éktelenkedő, jókora lila foltot, a leány szívét pedig elszorította a régen tapasztalt gyengédség, könnyek szúrták a szemét.

Természetesen Lyanna nem akart Ramsay felesége lenni, szégyellte magát, amiért néha kedvét leli a férfiben, de nem tudta, hogyan szabadulhatna börtönéből, s ha ki is tudott volna szabadulni, fogalma sem volt arról, hová mehetne. Robb sem volt többé, hogy megvédje... Bár Lyanna olyannyira erősen érezte fivére jelenlétét a szívében, mint amikor még élt. Reménye tehát nem veszett oda, hitt benne, hogy a Robb haláláról szóló hírek hamisak, egy rettenetes tréfa részei csupán. Úgy érezte, hogy tudná, ha a fivére valóban halott lenne. Akkor az ő szívének egy része is meghalt volna. De ha élt is Robb, ha eltávozott, nem segíthetett rajta.

Igyekezett tehát nem magára haragítani Ramsayt. Lassan feladta a harcot, percről percre nőtt benne a gondolat, hogy el kell fogadnia a sorsát, és megtenni mindent azért, hogy a sivár körülmények között a lehető legkevésbé legyen boldogtalan. Igyekezett édesanyja szavaival nyugtatni magát. Hiszen az édesapja és ő sem szerették egymást szerelemmel, alig ismerték a másikat, ám az idő összefonta kezüket és szívüket, hű és szerető társakká váltak. Talán a szerelemből köttetett házasság hiú és gyerekes ábránd csupán, amely nem létezhet, gondolta magában vigasztalásul Lyanna. Talán megszeretheti majd Ramsayt, vagy legalább elfogadhatja őt és a sorsát.

A komorna szürke és fehér ruhákba öltöztette Lyannát, Starkhoz méltó, puha, mégis gyönyörű anyagokba, majd kontyba tekerte vörös haját, ami immáron jó ideje nem látott ollót, így kis híján a derekáig ért, lágy hullámokban omlott alá. Lyanna nagyokat sóhajtott, hogy leküzdje hányingerét, de nem nyugodhatott meg. Tétova kopogtatást hallott, és a következő pillanatban a kitáruló ajtóban feltűnt Theon Greyjoy.

A férfi fekete és arany ruhákat viselt, s megszürkült, töredező haját leszámítva majdnem olyannak tűnt, mint fiatalabb korukban. Ám Lyanna jól tudta, hogy ez már nem ugyanaz a fiatalember. Theon szeme idegesen rebbent ide-oda a szobában, keze és ajka remegett. Halálosan rettegett, s Lyanna a két hét alatt egyszer sem tudott vele szót váltani, Theon minden kérdését elhárította, tiltakozott a saját neve ellen. Ám most kénytelen volt Theonként, a régi fiúként parádézni: az északi hagyományok szerint ugyanis a házasulandó leány esküjét egy olyan férfi erősíti meg, aki a legközelebb áll a rokoni kapcsolathoz. Lyanna fivérei és édesapja meghaltak, ám fogadott bátyja még élt, így neki kellett a szívfához és leendő urához kísérni Lyannát.

Theon egy szót sem szólt, de Lyanna jól tudta, hogy itt az idő. A fiú karjába kapaszkodott, úgy indult meg vele. Mintha ragaszkodó mocsáron járt volna, oly lassan vitte a lába, miközben magán érezte Theon aggodalmas, rebbenő tekintetét. Nem viszonozta. Stark volt, immáron a legidősebb, akármi is várta, bátran akart szembenézni vele, egyenes derékkal, büszkén, semmitől sem meghátrálva. Pontosan, ahogyan az édesapja tanította neki.

Kislányként arról ábrándozott, hogy lord Eddard erős karján viszi majd az istenerdőbe leendő férje színe elé, útjukat pedig szerető rokonok és támogatók kísérik. De az apja halott volt, ahogyan testvérei is, Sansa távol tőle, és senki sem tudta, hogy Lyannát eladják a Boltonoknak. Senki sem jött, hogy megakadályozza a frigyet. Nem volt többé Robb a világon, hogy a mellkasára vonja húga fejét és megvigasztalja. Nem látta fivére göndör üstökét és csibészes mosolyát, pedig régi álmaiban nemcsak apja kísérte, hanem az ikertestvére is.

Theon és Lyanna átvágtak a kopár udvaron, majd az istenerdőbe vezető ösvényre léptek. Repedezett kövekből rakták időtlen időkkel ezelőtt, s eddig csak azok ismerték, akik Deresben nőttek fel. Lyanna Theonra emelte könnyes tekintetét, hiszen számtalan emlék tört fel boldog gyermekkorukból, és a fiú bánatos, zavarodott szeme elárulta, hogy ő is ugyanerre gondol.

Deres többi részét fagy fogta bilincsbe, de az istenerdőben különös, fülledt meleg uralkodott, mintha a levegő titkokkal terhesen függött volna Lyanna körül. Köd és pára lebegett, a levelek rejtelmesen susogtak, mintha sejtenék, mi készülődik. A fák közt néhol apró fénypontok táncoltak, gyertyalángok, s az árnyakból kibontakozó északi urak kezében fáklya lobogott. Dobok szóltak sejtelmesen, Lyanna szívverésének ütemére. Ismerős arcokat fedezett fel: Szajhavész Umbert, a Ryswelleket, Hornwood embereit, a Cerwyneket, Wyman Manderlyt. Az északi urak némán, komoran álltak a fák között, de senki sem mozdult, hogy kardélre hányja Ramsayt, senki sem mentette meg Lyannát. Ércbe és vasba öntött szobrokként nézték, amint a leány a homályban szinte világító ruháiban elhalad mellettük Theon oldalán. Lyanna nem nézett rájuk, nem esdekelt, noha a szíve segítségért kiáltozott. Az édesapja sem könyörgött senkinek, mielőtt meghalt.

A szívfa alatt, ahol annyit imádkozott magányában vagy családtagjai társaságában, ott várt rá Ramsay Bolton, hogy pillanatokon belül asszonyává tegye. A leány bele sem mert gondolni, hogy aznap este nem kell holdteát innia, sem soha többé, hiszen Ramsay azt várja majd tőle, hogy fiút szüljön neki. Ha pedig áldott állapotba kerül, többé nincs kiút. Sosem menekülhet meg.

Leendő férje sötétszürke, finom anyagokból varrott ruhában állt a vöröslő szívfa alatt, ajkán kaján, izgatott mosoly játszott, és megszólalt, hogy elmondja az ősi szertartás első szavait. Lyanna jól tudta, mikor mi hangzik majd el, hiszen jól ismerte az északi szokásokat, Luwin mester megtanította neki annak idején, septa Morden pedig sokat gyakoroltatta vele és húgaival a szavakat.

-          Ki közeledik? Ki járul istene elé?

A választ a szokásokhoz híven Theon, a menyasszonyhoz legközelebb álló férfirokon adta meg, akinek remegett a karja Lyannáé alatt, amint megszólalt halkan, mégis jól érthetően.

-          Lyanna közeledik a Stark-házból, hogy házasságot kössön. Felnőtt és kivirágzott nő, tiszta vérű és nemes, az istenek áldásért szeretne könyörögni. Ki jött el érte?

-          Én, Ramsay, a Bolton-házból, Hornwood ura, Rémvár örököse. Én jöttem el érte. Ki adja őt nekem?

-          Theon a Greyjoy-házból, aki atyja gyámfia volt. Lyanna úrnő, elfogadod ezt a férfit? – kérdezte Theon a leányhoz fordulva, szeme csupa könny volt és aggodalom, de Lyanna nem tehetett mást, az északi törvények nem adtak lehetőséget a visszakozásra, ebben a percben már nem.

-          Elfogadom ezt a férfit – mondta hangosan, hogy valamennyi északi úr, aki tétlenül végignézte az egészet, jól hallhassa bátor hangját.

Theon megsemmisülten vezette őt Ramsayhez, Lyanna pedig megfogta férje kezét. Letérdeltek a szívfa elé, lehajtották a fejüket. Egyperces néma imába merültek, legalábbis Lyanna. Azért imádkozott, hogy bármilyen módon, de legyen legalább tűrhető az élete, hogy elviseljen minden megaláztatást és fájdalmat emelt fővel, Starkhoz méltón, hogy szülei büszkék lehessenek rá a túlvilágról.

Ramsay a pillanat letelte után felpattant, magával húzta őt is, aztán Lyanna fehér menyasszonyi köpenyét, amelyet a Starkok szürke rémfarkasa díszített, leemelte a fiatalasszony válláról, és a közelben tébláboló Theon kezébe nyomta. Ezt követően Ramsay levette saját, szürke köpenyét, amire a Boltonok nyúzott emberét hímezték, majd már-már gyengéd mozdulattal Lyanna vállára terítette. Ezzel megpecsételték a házasságot.

A szertartás rövid volt és minden cicomától, túlzástól mentes. Lyanna még körül sem tudott pillantani, Ramsay máris a karjába kapta, majd elcsörtetett vele a ködben. A fiatalasszony önkéntelenül átölelte férje nyakát, úgy kapaszkodott belé, Ramsay pedig szokatlanul gyengéd csókot lehelt hitvese ajkára.

Lyannát újabb meglepetés érte, amikor Ramsay nem a hálótermükbe vitte őt, hanem Deres nagytermébe, ami ugyanolyan kopáran kongott ugyan, mint eddig, ám az asztalokra pakolt lakoma illata feldíszítette a falakat, a kandallókban pedig tűz lobogott, barátságos meleget varázsolva.

Ramsay arra a helyre vezette aráját, ahol hajdanán lord Stark ült asszonyával. Az első, félénk szolgák előmerészkedtek, rettegve vad uruktól, ám Ramsay szilaj jókedvvel ültette ölébe asszonyát, miközben közelebb intette az embereket.

-          Lord Bolton, lady Bolton! – hajbókoltak a cselédek, bort töltöttek, sürgölődtek.

Lyanna megilletődött új nevét hallva. Mit meg nem adott volna érte néhány héttel korábban, hogy férje nevén szólítsák! Ám akkoriban úgy képzelte, lady Baelish-ként emlegetik majd... Ám ez az álom örökre szertefoszlott. Ő pedig szilajul küzdött, hogy elfogadja a helyzetét.

A férje ölében ülve elhatározta, hogy nem vár többé arra a férfira, akiért az életét áldozta volna, s aki cserben hagyta, megalázta és hazudott neki. Felszegte a fejét, felöltötte leggyönyörűbb mosolyát, kezét Ramsayébe csúsztatta. Fagyos udvariassággal fogadta az asztalhoz járuló északi urak gratulációját, s nem mondott nemet Ramsay egyre követelőzőbb csókjaira, noha a nyilvános enyelgésért korábban megrótta volna magát, szégyenkezett volna. Ám ezúttal elhatározta, hogy mindenkivel elhiteti: ő a legboldogabb és a leggőgösebb asszony Északon. Meg akarta mutatni, hogy őt nem lehet megtörni.

Amikor eljött az éjfél, Ramsay a hátára kapta az urak éljenzésétől kísérve. Az északi szokások értelmében a hölgyvendégek szabadították volna meg a férjet a ruháitól, az arát pedig a férfiak, ám Ramsay nem viselte el, ha bárki más érintette Lyannát. A férfi felcsörtetett a hálószobájukba, amely hajdan lady és lord Starké volt.

Lyanna alig néhány kortyot ivott, mégsem viszolygott egy csöppet sem, amikor Ramsay az ágyra lökte. Aznap éjjel először nem érzett szégyent, amiért élvezi férje érintését, még a vadságát is. Teljesen összezavarodott, szégyenkezett, amiért nem szégyenkezik, mire elsírta magát. Őt lepte meg a leginkább, hogy Ramsay odahajolt hozzá, és lecsókolta a könnyeit, mire a fiatalasszony elnevette magát. Nagyon régen nevetett utoljára. A férje kissé riasztó mosollyal figyelte, de még ezt sem bánta.

Nem ellenkezett, amikor Ramsay a karjába vonta. Jó érzés volt odabújni az erős karokba, még a férfi illata is megnyugtatta. Pár pillanatra minden bánatát elfeledte. Hitt az illúzióban, hogy boldog lehet. Újdonsült férjéhez bújva aludt el, és hosszú hetek óta először semmit sem álmodott. 

28. fejezet - Ramsay

Sziasztok, Drágák!

A szívroham kerülget - 41 feliratkozó! *.* Nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek, egyben köszöntöm az új olvasókat! :) 

Szívesen olvasnám a véleményeteket, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat!

Ahogy a címből is kiderül, Ramsay fejezete következik. Aki kicsit is ismeri a karaktert, tudja, mire számíthat... Figyelmeztetnék minden kedves olvasót, hogy a tartalom felkavaró lehet, erősen felnőtteknek ajánlott. Az erőszakra sosincs mentség. Soha.

Ennek ellenére szörnyen várom a véleményeteket, talán még egy fejezet előtt sem izgultam még! 

Jó olvasást!

Ramsay a lábával rúgta be az ajtót maga mögött, és éhes tekintettel figyelte a leányt, akit asszonyává akart tenni. Fakó, élettelen kék szeme ezúttal elevenen csillogott, majdnem annyira, mint mielőtt készült megnyúzni valakit. A kínzáson túl csupán egyetlen dolgot szeretett igazán: meghágni a nőket, ameddig kedvét leli bennük, azután hosszas tortúra után végezni velük, majd elhajítani üres porhüvelyüket.

Még a fülében csengett apja jeges hangon elsusogott figyelmeztetése: ha képtelen is a gatyájában tartani a farkát, legalább ne nemzzen fattyút a leánynak.

-          Gondoskodj róla, hogy minden este megigya a holdteát! A menyegzőig még számtalan előkészület vár ránk. Addig hivatalosan nem lehettek együtt. Ezek az északi urak nem néznék jó szemmel, hogy a frigy megköttetése előtt ágyba viszed a feddhetetlen Eddard Stark lányát. Egy idő előtt a hasába ültetett kölyök romba döntené a terveimet – mondta Roose Bolton.

Bizonyára sokkal szigorúbb lett volna, ha Lyanna teste még érintetlen. Ám az a hír járta, hogy lord Petyr Baelish már letépte a kis farkas virágát. Így hát Bolton nagyúrnak sem volt rá oka, hogy megvonja fiát a gyönyörök kertjétől. Még annak tudatában sem, hogy fattya bizonyára fel fogja dúlni azt.

Ramsay gondoskodott a holdteáról, és esze ágában sem volt a gatyájában tartani a farkát, mikor ott volt karnyújtásnyira egy hamvas leány, akit a magáévá tehetett, amikor csak kedve szottyant hozzá. Ragadozómosolya megvillant, ahogy közeledett áldozatához.

            Lyanna oda sem kapta a fejét a nehéz faajtó döndülésére – nagy kortyokban itta ugyanis a kis asztalra odakészített bort, amelyet maga Ramsay is szívesen csapolt néhanapján. A férfi elmosolyodott, majd lassú mozdulattal nyalta meg az ajkát. Máris fogára valónak érezte a leányt. Gyűlölte azokat a nőket, akik fintorognak a bortól, de Lyanna szemmel láthatóan nem ilyen volt. Ramsayt pedig nem érdekelte, hogy a félelem miatt ilyen acélos-e.

Nem szólt egy szót sem, csak Lyanna mögé lépett, és szorosan hozzásimult. Érezte, hogy a leány megmerevedik, de nem rázta meg az önkéntelen reakció. Bizonyosan félrehajította volna ingerültségében a leányt, ha az máris a nyakába omlik. Sokkal jobban szerette ugyanis, ha ellenkeznek vele, legalább kezdetben. A lány egyébként is gyönyörű volt, őt pedig még inkább felingerelte a tudat, hogy egy jeges, nemes kis Stark ellenállását kell letörnie. A dac és az undor viszont az egekig korbácsolták a vágyát. Nekifeszült Lyannának, és élvezte, hogy testüket csupán vékony ruharétegek választják el egymástól. A nehéz bundát levetve leendő asszonya formás hátsója kirajzolódott a hófehér ruha alatt, s ő alig várta, hogy belemélyessze a fogait.

Durva mozdulattal kapta el a leány vékony csuklóját, és addig csavarta, míg a bronzpohár halk csendüléssel földet nem ért. Lyanna ajkát egyetlen jajdulás sem hagyta el, összeszorította konok arckifejezéssel a száját, és ha fájt is a szorítás, nem adta jelét. Makacsul meredt maga elé a padlóra. Ramsay még hevesebb izgalomba jött. Hisz megszokta, hogy áldozatai vadul sikoltoznak, és ez egy idő után csak megzavarta, ráadásul előfordult, hogy dühe következtében idő előtt kivégezte az átkozott szajhákat, azután pedig puszta kezével kellett befejeznie azt, amire a nőket tartotta. Lyanna teljesen másnak mutatkozott, mint az eddigiek, annak ellenére, hogy mily nemes családból származott, ez pedig igencsak tetszett a férfinek. Nem tudott tovább várni, nem is akart.

Erőteljes mozdulattal maga felé fordította Lyannát, és ádáz tekintettel még erősebben markolta a csuklót, amin lassan kezdett kivörösödni a fehér bőr. A lány hevesen ziháló mellkassal hajtotta le a fejét, és hátrálni próbált, ám Ramsay sokkal erősebb volt nála. Vasmarka még eltéphetetlenebb láncként kulcsolódott Lyanna csuklójára, hiába vergődött a madárka, nem menekülhetett el. Még egyet rántott a lányon, hiszen kíváncsi volt rá, mennyi fájdalmat bír, s ezzel végre előcsalta a várva várt jajszót: Lyanna halkan felnyögött. Ramsay ajka torz mosolyba rándult, majd szabad kezével megragadta a lány állát, és felemelte a fejét.

Lyanna szeme a riadalom, a gyűlölet és a jelentős mennyiségben elfogyasztott bor különös egyvelegétől csillogott, miközben hasztalan vergődött a férfi szorításában. Ramsay erősen tartotta a lány állát, a másikkal pedig a karját. Gyorsan mozdult, és ellentmondást nem tűrve tapasztotta a száját Lyanna ajkaira.

Mindig felkorbácsolta a vágyát, amikor megérezte a nők bőrén a félelem fanyar aromáját. A kis farkas ajkának ízét megédesítette ugyan a bor valamelyest, de keveredett a rettegés hamisítatlan zamatával. Ramsay mohón csókolta a vadul vergődő leányt, s hiába küzdött leendő arája, a következő pillanatban már összefonta a nyelvét is az övével. Lyanna tehetetlen nyögései csak még jobban feltüzelték, s amikor a leány beleharapott a szájába, elégedetten felhördült, majd vigyorogva taszította el magától áldozatát, aki az ágynak ütközött, hogy azután egyensúlyát veszítve zuhanjon rá.

Ramsay már oldozta is a nadrágját, miközben fél kézzel a kancsóért nyúlt, s felhajtotta a maradék bort, leöblítve a vért a szájról. A falhoz vágta a kancsót, ami fémes zendüléssel zuhant a földre. Lyanna hevesen emelkedő-süllyedő mellkassal hevert az ágyon – talán kimerítette a nedű, amit oly előrelátóan fogyasztott, ám szíverősítés helyett legyöngítette. Ramsay kihasználta az átmeneti aléltságot: már ott is termett a lány fölött, és a combjára markolt, majd feljebb csúsztatta a kezét a már-már pajzánul felgyűrődött, hófehér ruha szegélyéhez. Lyanna felnyögve vonaglott meg, és mindkét kezét ökölbe feszítve kezdte ütni Ramsay mellkasát. A férfi izgatottan elmosolyodott, pupillái kitágultak, majd szabad kezét meglendítette, s jókora pofont kevert le a leánynak. Lyanna feje oldalra bukott, s az ajkán Ramsay vére mellé ezúttal kicsordult a sajátja is. A tekintete elködösült, Ramsay pedig kihasználta, hogy nem mocorog, és feltépte a ruhát. A cafatokat az ágy mellé hajította, és elégedetten nézett végig az alatta elterülő, alabástrombőrű testen. Megszokta, hogy az elé táruló látvány vad munkájának hű térképe – ám ezen a makulátlan, sima bőrön még nyoma sem volt a szívások, a harapások, az erősen szorító ujjak nyomainak. Alig várta, hogy rajta hagyja a kézjegyét.

Szinte áhítattal simított végig Lyanna combján, a következő pillanatban azonban már mindenfajta finomkodást mellőzve mélyesztette két ujját a lány testébe. Lyanna ettől újra eszméletére tért – fájdalmasan felnyögött, és Ramsay felkarjába markolt. A férfi más körülmények között újbóli pofonnal jutalmazta volna a hirtelen mozdulatot, ám most elnézően elmosolyodott.

-          Száraz vagy, mint a csont. Akarod, hogy behívjam Bűzöst, hogy megnedvesítsen? – duruzsolt Ramsay a fülébe, miközben ujjai elhagyták a lány testét, hogy azután újult erővel mélyedjenek el a forróságba.

Lyannához hajolt, és lenyalta a lány ajkairól összekeveredő vérüket, aztán a nyakába bújt, és tőle szokatlan lágysággal húzta végig a nyelvét a finom, papírvékony bőrön. Rátapadt a lány nyakára, és fogai közé csípve a bőrt, szívni kezdte. Az ujjai fáradhatatlanul hagyták el, majd találtak rá újra Lyanna combjai közére. Elégedetten elvigyorodott: érezte ugyanis, ahogy egyre könnyedebben csúsznak az ujjai, és mintha Lyanna tiltakozása is egyre erőtlenebbé vált volna, bár leendő arája még mindig durván szorította a felkarját, de ő meg sem érezte. Azt akarta, hogy akadálytalanul merülhessen el először a lányban, ezért még egy kicsit folytatta munkáját, majd Lyanna fölé magasodott, és villámgyors mozdulattal tette magáévá. A leány szűk volt és meglepően nedves, szorító forróság fogta satuba Ramsayt, amitől önkéntelenül felnyögött, noha máskor nem szokta kifejezni, mennyire élvezi, amit csinál. Lyanna mind a tíz körme a bőrébe mart, ahogy a leány felnyögve kapaszkodott meg a vállaiban, de nem érdekelte, sőt, csak fokozta a vágyát az enyhe fájdalom. Nem kímélte többé Lyanna bőrét: éhesen csapott le éles foga, hogy mindenütt harapás- és szívásnyomokat ejtsen rajta, a kebleken, Lyanna vállán, a nyakán. Egyre mohóbban mozgott, érezte, hogy a forró és szűk szorítás hamarosan végez vele. Perceken belül valóban eljött a beteljesülés, ő pedig hangosan és gyötrődve felnyögött, ahogy megkönnyebbült.

Lyanna mellé gördült, majd felkönyökölt, és elégedetten szemlélte a művét: magját a leány combjaira csordulva, a bőrön pompázó számtalan véraláfutást, a kipirult arcot. Leendő arája nem sírt, amiért különös érzés bontakozott ki Ramsayben: a tisztelet. A leány tehát bátornak bizonyult, sziklaszilárdnak. Erős, nemes vérű fiakat fog szülni neki, és Ramsayt ez végtelen megelégedettséggel töltötte el. Lyanna lesz a kulcsa annak, hogy végre kitörjön a fattyú szerepéből. A leány által teljes értékű úr válik belőle. Alig várta a percet. Remélte, hogy Lyanna engedelmesen szegődik mellé ezen az úton, és nem kell megölnie, miután fiút szült neki. Mi tagadás, kedvére és fogára való volt a leány, el tudta volna viselni, hogy sokáig élvezze őt. Talán életük végéig is.

Kimászott az ágyból, és úgy, ahogy volt, pőrén lépett az asztalához, amin ott várakozott az előre elkészíttetett holdtea. Kivételesen hajlandó volt rá, hogy megfogadja az apja tanácsát, hiszen nem fattyúra volt szüksége, hanem törvényes utódra egy Starktól. Éppen itt volt az ideje, hogy a Bolton és a Stark ház összefonódjon eltéphetetlen kötelékekkel fűződve egymáshoz.

Ramsay felmarkolta a bronzpoharat, és visszaült az ágyra Lyanna mellé. A leány kezdett magához térni, és ahogy Ramsay feléje mozdult, megrándult, de amikor meglátta, hogy mit kínálnak neki, láthatóan elbizonytalanodott és meglepődött. Ramsay önkéntelenül elmosolyodott. Tehát a leány attól félt, hogy azonnal kap egy fattyút a hasába. Az nem fordult meg a csinos fejecskéjében, hogy Ramsayt a puszta élvezet és a kíváncsiság vezéreli. Lyanna habozva nézett rá, majd lassan átvette a poharat, és nagy kortyokban nyelte a holdteát. Mikor eltüntette az egészet, remegő kézzel nyújtotta a poharat leendő férjének, aki elhajította azt a szoba másik végébe.

Feltett szándéka volt, hogy az egész éjszakát Lyannával tölti. Nem szokott együtt aludni áldozataival – no, de nem is éppen pihenést tervezett –, de leendő arájával akart maradni, hogy bármikor használhassa, és hogy ő maga gondoskodjon arról, hogy a leány nyugton maradjon, s ne kíséreljen meg szökést. Lyanna fegyvertelen volt, híres rémfarkasa sem érkezett meg vele. Ramsay biztos volt benne, hogy a vadállat a közelben kóborol, és bármikor megjelenhet, de nem izgatta magát különösebben emiatt. Vérebei könnyedén elbántak volna bármilyen rémfarkassal, s ami azt illeti, ő maga is szívesen megmérkőzött volna az állattal. De tudta, hogy a nők veszélyesek tudnak lenni, más is lehet az okos kisfarkas tarsolyában, mint egy vadállat. Ki akarta ismerni Lyannát.

Odafeküdt tehát az ágyra, a leány rémülten meredt rá, de nem törődött vele. Erőteljes mozdulattal húzta magához, majd meglepő gyengédséggel csókolta meg a száját. Lyanna vergődése lassan csitult, és nem ellenkezett túlságosan akkor sem, amikor Ramsay maga fölé fordította, és az ölébe ültette. Ramsay felült, hogy kezelésbe tudja venni a még fehér bőrfelületeket, miközben mozgatni kezdte magán Lyannát, erőteljesen markolva a lány csípőjébe. Leendő arája végigmarta a mellkasát a körmeivel, de Ramsaynek immáron kifejezetten tetszett, ahogyan az is, hogy a leány önszántából mozog rajta. Úgy tűnt, a bor jótékony hatást tett rá, feloldotta a gátlásait, talán a félelmeinek javát is. Ő lepődött meg a legjobban, amikor perceken belül a gyönyör félreérthetetlen jeleit fedezte fel Lyannán, aki pihegve omlott a nyakába, nem törődve azzal, hogy nemrégiben még hevesen küzdött ellene. Ramsay nem is sejtette, hogy ez ilyen jó érzés lehet, a látványról már nem is szólva. Azonnal elszállt, majd eldőlt Lyannával együtt. A leány szemmel láthatóan azt sem tudta, hol van, mert elfordult és összegömbölyödött az ágyon összegyűrt szőrme alatt, de nem tiltakozott, amikor Ramsay hátulról hozzásimult.

-          Jó éjszakát, lady Bolton! – súgta széles mosollyal.

Elégedetten húzta végig az ujját Lyanna megviselt testén, ajkán mosoly játszott, miközben a leány alvó arcára pillantott. Nagy kegyesen úgy döntött, hagyja egy kicsit pihenni, ám szándékában állt még használni őt az éjszaka folyamán. Abban pedig már biztos volt, hogy a következő szukáját Lyannának nevezi majd, hiszen minden kutyája a legélvezetesebb szeretőkről kapta a nevét. Lyanna pedig talán a legjobb volt mindközül.

27. fejezet - Petyr

Sziasztok, Drágák!

Még mindig alig hiszem el, hogy 40 feliratkozó, akárhányszor feljövök, elönti a szívemet a hála és a boldogság. Köszönöm nektek. 

Boldog vagyok, hogy néhányan kommenteltek is, lelkesen buzdítok mindenkit a véleményének megírására!

Nem is húzom sokáig az időt, jó szórakozást és jó olvasást!

Lord Petyr Baelish-nek igazán kiváló és megelégedésre okot adó élete volt Sasfészekben, sokkal megfelelőbb, mint Királyvárban. Mindenütt érezte ugyan az egykori Király Segítőjének, Jon Arrynnak a jelenlétét, de ez nem különösebben zavarta. Amíg élt, addig sem volt gondja az idősödő, saját utakon járó Segítővel. Arryn Robert király fattyai után kutatott – Petyr jól tudta, s elraktározta magában azt az információt, amire ebből szüksége lehetett. Tulajdonképpen üdvözölte Arryn tevékenységét, hisz ő maga is mindig mesterkedett valamiben. Ellenben régi vágya volt megkaparintani Sasfészket, az Arryn-család impozáns és bevehetetlen központját. Életviteléhez jobban illett a hegyek között elhelyezkedő erőd, mint Királyvár, noha az intrikáktól bűzlő főváros pezsgését néhanapján hiányolta.

Ez volt nagyszabású terve, ezért kellett magára hagynia Lyannát: hogy megszerezze Sasfészket, s tervei szerint ez csak az első lépés volt egy hosszadalmas és diadaltól teljes játszmában. Ezzel együtt azonban kénytelen volt feleségül venni Jon özvegyét, Lysát is, az asszony pedig könnyek között omlott a mellkasára, mindent elhitt neki. Petyr nem mutatta undorát.

Lysa, újdonsült felesége Tullynak született, de ami ennél kínosabb – Catelyn Stark húgának. Így hát sosem érdekelhette Petyrt, ami az asszonynak örök fájdalom lehetett. Petyr azért gondoskodott arról, hogy az ifjabb Tully leány szüzességét elvegye, de ennél többet sosem adott – vagy vett el. Azt a tényt azonban sosem feledte, hogy Lysa az őrületig szerelmes belé.

Így hát a megfelelő időben kezdte behálózni Lysát, majd hős és imádattól eltelt lovagként járult elébe. Elvette a nőt, megkaparintotta Sasfészket. Lysa elvakult régi vágyának beteljesülésétől. Petyr kegyeinek keresése közben meg sem fordult a fejében, hogy a férfi nem rá vágyik. A férfi érthető módon nem avathatta be tervének kínos részleteibe Lyannát, minduntalan arra gondolt, hogy Lysát a későbbiekben ki is hagyja a történetből. Noha egyelőre nem találta még ki ennek részleteit. Jobb lett volna töredelmesen bevallani mindent, de tartott tőle, hogy ezt Lyanna nem bocsátaná meg neki.

Petyr úgy tervezte, hogy innen, Sasfészek bevehetetlen erődjéből irányítva terjeszkedik tovább, innen szerzi vissza Lyannának Északot, s együtt uralkodnak majd a leányt illető területen, ha ifjú kedvese is úgy akarja.

Petyr sosem akart király lenni, igényeinek sokkal inkább megfelelt a háttérből irányító manipulátor kényelmes és ördögi pozíciója. Jóval kevesebb felelősség terhelte, s bármikor elhagyhatta a süllyedő hajót, magára hagyva az uralkodót. Természetesen Lyannát sosem akarta magára hagyni.

Sasfészek egyetlen hátránya a beérkező levelek csigalassúsága lehetett. Petyr hátrahagyott néhány kémet nemcsak Királyvárban, de Észak különböző pontjain is, azonban a hírek dühítően későn érkeztek meg hozzá. Ez bosszantotta, noha talán kevésbé, mint kellett volna. Így is éjt nappallá téve a terveinek megvalósításán dolgozott. Szokásához híven alig aludt, mégis tetterőtől eltelve járt-kelt.

Néhány napja történt egykori felesége tragikus és kellemetlen öngyilkossága. Petyr nem érzett bűntudatot. Természetesen Lysa nem lehetett a felesége túlzottan sokáig, meg kellett halnia, ezzel rá és gyönge, beteges fiára hagyva Sasfészket. Petyr maga hajította át a vár nagytermében tátongó, egyébként mindig lezárt lyukon. Szerencséjére Lysa hisztérikus, őrületbe forduló természete éppen kapóra jött, az udvar készséggel elhitte, hogy a hullámzó kedélyű asszony önként vetette magát a lyukba, szerető férje minden könyörgése ellenére.

Az árván maradt Robert pedig drága mostohájához fordult oltalomért – éppen, ahogy Petyr akarta. A fiúcska hamarosan Petyr bácsinak szólította, és minden kicsinyes panaszát rázúdította, Petyr pedig megértően és figyelmesen hallgatta. Ő lett Robert legfőbb bizalmasa és legodaadóbb híve. Napról napra szőtte hálóját Sasfészek ifjú ura köré, az udvar népének a megtört férj álcáját mutatta.

Ebben a kérdésben nem is kellett túlzottan színészkednie. Csak engedte, hogy előtörjenek az érzései – már amik Lyannát érintették. Hiszen valójában őt veszítette el, nélkülöznie kellett, s ki tudja, mikor hozhatta Sasfészekbe.

Feltett szándéka volt nőül venni a leányt, ahogy ígérte neki, ahhoz azonban el kellett telnie bizonyos időnek. Robertnek és az embereknek is jó szívvel kellett fogadnia Lyannát. Nem sejthették, hogy Petyr mindvégig őt szerette, s csak az alkalomra várt, hogy idehozza.

Úgy tervezte, hogy folytatja a Királyvárban megkezdett színjátékot, s Lyannát pártfogoltjaként hozza ide, majd pedig úgy tesz, mintha csak Sasfészekben bontakoznának ki gyengéd érzelmei. Végül, természetesen rengeteg önmarcangolás után, nőül veszi Lyannát, s az ifjú Robert gyönyörű, gyengéd nevelőanyát kap – ha még él addigra.

Petyr mesélt néhány szót Lyannáról a fiúcskának. Elmondta neki, hogy nehéz élete volt, s hogy ő is elveszítette a szüleit. Megosztotta vele, hogy a leánynak két kisöccse is van, így bizonyosan Robertért is rajong majd. Érzelmei nem mutattak többet, mint egy aggódó pótapa vagy pártfogó képét. Belül forrongott, ahányszor csak leírta Lyannát Robertnek. A fiú, úgy tűnt, máris rajong a leányért, akit vörös hajkoronájú angyalnak nevezett, és állítása szerint alig várta, hogy láthassa.

Nem telt el nap úgy, hogy Petyr ne gondolt volna Lyannára, bájos, csábító szépségére, éles eszére, cserfes szájára, kedvességére, levendulaillatú ölelésére. Sóvárgott a kedvese után, de mivel igen fegyelmezett ember volt, csak akkor láthatták bánatát, ha ő akarta. Akkor sem tudhatta senki, kiért szomorú valójában.

Addig a néhány gyötrelmes napig, amíg Lysa férje volt, igencsak nehezére esett az asszony kedvére tenni. De a szent cél lebegett a szeme előtt. Mindenesetre így is meg kellett küzdenie a bűntudattal, amiért mást tart a karjában, míg törékeny és káprázatos kedvese utána sír. De úgy gondolta, csekély ár ez a végső boldogságért, aprócska kitérő a jólét érdekében.

Úgy érezte, Sasfészek kiváló menedék és otthon lesz Lyanna számára, amíg vissza nem hódítják Derest. De talán Lyanna megszeret itt, s nem is akar elmenni. Azt remélte, hogy ifjú kedvese megbocsát majd neki az eltűnéséért, tudván, mi mindent tett közös boldogságukért és biztonságáért. Azt gondolta, az egész élet a rendelkezésére áll, hogy kiengesztelje Lyannát. Némi tépelődés után kész volt mindent töredelmesen bevallani, és könyörögni a bocsánatáért. Mindent meg akart tenni a leányért, ennek első lépése pedig Sasfészek volt.

Írni akart a leánynak, hogy megnyugtassa, hogy elmondja neki, hamarosan érte megy, hogy szereti és csak rá gondol, de a rettenetes hírzárlat miatt úgy érezte, felesleges bajlódnia – talán előbb viszontlátják egymást, minthogy a levél célhoz érne. Ráadásul nem akart lelepleződni sem. Különben is, szemtől szemben, Lyannát a karjában tartva nagyobb esélyt érzett a megbocsátásra. Úgy tapasztalta, hogy a szerelmese képtelen ellenállni neki, ha az érzelmektől égő szemébe néz, ezt a varázst pedig még ő sem tudta volna előidézni holmi levélben. Magában csiszolgatta hát a beszédet, amiben feltárta minden gondolatát, érzését. Alig várta, hogy elmondhasson mindent Lyannának. Még soha nem történt meg korábban, hogy nyomasztotta a hazugság, ám ezúttal feszítette valami, nehéznek érezte a lelkét. Vágyott arra, hogy Lyanna megszabadítsa a terhétől.

Hideg, jeges idő köszöntött rájuk hamarosan. Éppen Robert oldalán ült a nagyteremben elhelyezett, jókora asztal mellett, s a kissé nehéz felfogású fiúcskát tanítgatta, amikor az egyik szolgáló levelet adott a kezébe. Érdeklődve, minden előzetes érzés nélkül bontotta fel a pergament, miközben Robert nehézkesen, motyogva olvasott mellette.  Az írást nem ismerte fel. A szavak indulatosan hevertek egymáson, nem tagolták a szöveget az ideges ujjak. Petyr kezdett rosszat sejteni. A jókora kandallóban ropogó fahasábok ellenére jeges érintés borzongott végig a gerince mentén.

Te gyáva féreg, aki magadat egy gyönyörű, vörös hajú leány szerelmének véled! Lyannát elvitték. Deresbe hurcolták, ahol Havas Ramsayhez adják feleségül. Azt hiszem, a hozzád hasonló patkányok pontosan tudják, kicsoda az a vadállat. Remélem, örökre kísért majd a kép, amint a fattyú bemocskolja a kedvesedet, és mindez miattad történik. Ha nem bújtál volna el, bizonyára már megöltelek volna. De ne aggódj, ez is megtörténik, ha leszámoltam a szajhák régenskirálynőjével és a vén oroszlánnal. Maradj, ahol vagy, bújj el, előlem nem menekülhetsz. És ha mégis, a lelkiismereted örökké kínozni fog. Ha van olyanod.

Oberyn Martell, aki előbb végez veled, minthogy elmenekülj, te kutya

Petyr elsápadt, ezúttal képtelen volt elrejteni az érzéseit, amit tornádóként söpörtek végig rajta. Szavak keringtek körülötte, újra el kellett olvasnia a sorokat, mire felfogta szörnyű értelmüket. Az csöppet sem érdekelte, hogy Oberyn végezni akar Cersei és Tywin Lannisterrel. Azon sem kezdett elmélkedni, hogy hogyan bukkant a nyomára Dorne hercege. Nem foglalkoztatta, hogy meg akarják gyilkolni. Csak az érdekelte, hogy Lyannát máshoz adják. Oberynnek igaza volt: jól tudta, kicsoda Ramsay és mire képes, a rettenetes tetteiről szóló hírek Sasfészekig is elértek. A dajkája gyakorta a szörnyű fattyúról szóló rémmesékkel szórakoztatta Robertet.

Petyr keze remegett, ahogy gombóccá gyűrte a levelet. A hírek lassú folydogálását tekintve talán már hetekkel ezelőtt elhurcolták Lyannát, s újabb hetekké duzzadt az idő, mire hozzá elért a hír.

Robert tovább nyökögött a könyv fölött, semmit sem érzékelt Petyr bácsi megváltozott hangulatából, amit a férfi nem is bánt. Ezúttal nem tudott volna uralkodni magán, képtelen lett volna nyugalmat erőltetni a vonásaira.

Petyr körül forgott a világ, le kellett hajtania remegő tenyerébe a fejét, hogy újra lásson, hogy újra tudjon gondolkodni. Nem akart belegondolni, hogy mi történhetett azóta Lyannával... Bizonyára már Deresben van. Talán a fattyú már rá is tette vértől mocskos kezét. Talán már át is gázolt azon a szent területen, ami odáig kizárólag Petyré volt...

Erre gondolni sem bírt. Nem hagyhatta, hogy a leány, akivel annyi terve volt, aki miatt mindezt tette, másé legyen. Főleg egy olyan érdemtelen fattyúé, mint Havas Ramsay.

Tudta, hogy nagy hibát követ el, de felpattant, a szolgájáért kiáltott. Robert értetlenül meresztette rá fakó, mindig könnyben úszó szemét, nyafogni kezdett, s Petyrnek nem volt türelme túl sokat magyarázkodni.

-          El kell mennem egy időre, fiam. De sietek. Ígérem.

-          Tán a vörös hajkoronájú angyalért mész, Petyr bácsi? – kérdezte fejhangján Robert.

-          Ha minden megfelelően halad, akkor magammal hozom őt – felelte Petyr.

Robert tovább kérdezősködött, de ő nem válaszolt neki, utasításokat osztogatott. Tudta, hogy ugyanabba a csapdába készül belesétálni, mint annak idején, amikor párbajra adta a fejét. Erővel akart gondolkodni ész helyett. De nem volt maradása, tennie kellett valamit. Hosszú út állt előtte, a magányos napok alatt akarta kitalálni, hogyan kerüljön Lyanna közelébe.

-          Robert nagyuram! Lyanna talán veszélyben van, ahogyan Észak is. Egy hozzád hasonló úr talán nem akarná, hogy ez így legyen. Talán összegyűjtené a hozzá hű katonákat, s Észak meghódítására indulna – mondta bizalmasan a fiúcskának –, édesanyád is ezt akarta – tette hozzá.

Robert nagy, vizenyős szemével rámeredt, de láthatóan megértette, mi a feladata, s máris azt gondolta, az egész az ő ötlete volt. Sipítva kezdett parancsokat rikoltani. Petyr elégedett mosollyal figyelte.

Nem tétovázott túlságosan soká. A Sasfészekben szerzett legbizalmasabb és legerősebb öt emberét utasította, hogy készüljenek fel a nagy útra. Szíve szerint egyedül indult volna, ám tisztában volt gyengeségeivel ugyanúgy, ahogy erősségeivel. Védelemre volt szüksége. S ha sikerülne visszakapnia Lyannát, őt is óvni kell. Ahhoz pedig ő nem elég erős.

Rövid búcsút vett Roberttől, aki meglepő magabiztossággal állt emberei körében. Petyr pedig elindult, hogy visszaszerezze a leányt, akit annyi év után megszeretett. 

26. fejezet - Bűzös

Sziasztok, Drágák!

Először is: jééézusmáriaszentjózsef, 40 feliratkozó! *.* El sem tudjátok hinni, mennyire boldoggá tett, amikor megpillantottam ezt a hihetetlen számot. Mikor több mint egy éve megnyitottam a blogot, reménykedni sem mertem abban, hogy valaha ennyien fogjátok követni a történetet. Köszönöm!

Igyekszem meghálálni a sok kattintást és ezt a szép, kerek számot, úgyhogy kivételesen időben hozom az új részt. 

Jó olvasást, várom szeretettel a véleményeteket!

A megtört, fiatal férfi, akit egykor Theon Greyjoynak hívtak, kitágult szemmel itta be Roose Bolton érkező embereinek látványát. Egy tébolyult pillanatig átfutott meggyötört, átmosott elméjén egy kép: ő volt az, egészségesen, erősen, amint Robb Stark oldalán lovagolt egy sokkalta impozánsabb és fegyelmezettebb, s ami a legfőbb, győztes sereg élén. Pimasz mosolya ott játszadozott az ajkán, biztosan ülte meg a lovat, s léptetett mellette a barátja, akinek megállás nélkül mesélte pajzán vicceit, hogy végre halvány mosolyt csaljon Észak királyának arcára. Emlékezett rá, milyen komor volt Robb, mennyire megviselte az uralkodás, a felelősség, ami a nyakába zúdult. Noha kihúzta magát, és szálfaegyenesen ülte meg a lovat, Theon látta, hogy a fiú fiatal homlokát ráncok szelik át. Aggódott barátjáért, de tudta, hogy ő mindig ott lesz Robbnak, hiszen nemcsak barát volt, hanem fivér is. Akkor és ott úgy hitte, Robb kormányzójaként éli majd le az életét, s a Starkok és a Greyjoyok örök szövetségben, békében uralják majd Északot. Az a könnyelmű fiú nem hitte volna el ennek az emberi roncsnak, hogy létezik fájdalom, veszteség. Az egykori pimasz siheder nem gondolta volna, hogy többé senki sem tartja majd embernek, még ő sem önmagát. Sosem hitte volna, hogy egyszer majd a halálért imádkozik valamennyi istennek, akit csak ismert. Hiszen az élete kevesebbet ér, mint egy rühes kutyáé. Miért éljen hát?

Az emlék Bűzös szívébe mart, s a könnyei is kibuggyantak volna, ha maradt volna még belőlük. Megrázta a fejét. Ijedten lesett Ramsay Boltonra – mintha a fattyú kitalálhatta volna nosztalgikus gondolatait. A másik ember gondolatait. Azok nem az én gondolataim! Én Bűzös vagyok, rímel arra, hogy bűnös. Lehajtotta a fejét, szipogott, keze fejével törölte meg nedvedző orrát.

A bőr nyakörv, amelyet három nappal azelőtt kapott, ott feszült lesoványodott, pergamenbőrű nyakán. A vastag béklyó megcsörrent a mozdulatára. A láncszemek vaskarikán kapcsolódtak a nyakörvhöz, a végét pedig Ramsay tartotta a kezében.  Bolton fattyának arcán rémisztő mosoly játszott, s időről időre megfeszítette a béklyót, Bűzös pedig megrándult, és engedelmesen felvakkantott reszkető, vékony hangján – ahogy gazdája tanította neki.

Aznap reggel megfürödhetett jeges vízben, s már a kutyák ketrecébe sem kellett visszamásznia a nagyúr harci ebei közé. Még reggelit is kapott, s ezúttal nem kellett a felhergelt kutyákkal megverekednie a pár falatért. Jókora karéj kenyér várt rá, rajta csupán két-három penészpöttyel, s vékony mézréteg csillant rajta aranylón. Bűzös szuszogva vetette rá magát az ételre, egy csepp méz sem veszett kárba. Mohón nyalogatta a pompás lakoma után csontsovány, mocskos ujjait.

A reggelit követően az a megtiszteltetés érte, hogy Ramsay nagyúr mögött botladozhatott a láncra fűzve, s várhatta vele a férfi menyasszonyát. Bolton fattya elmesélt mindent Bűzösnek a lányról. Nem tartotta többre szolgáját egy kutyánál, s kedvenc vérebeinek is gyakran elmondta az ügyeit. Szerette, ha nem szólnak neki vissza, vagy ha igen, akkor üres szólamokat, amik nem érdeklik valójában, és könnyedén elengedheti őket a füle mellett. Bűzös tudta ezt, így figyelmesen hallgatta ura szavait.

-          Lyanna Stark az, Bűzös. Ódákat zengtek a kis vörös farkas szépségéről és eszéről. No, persze az észre itt nem lesz szüksége, azt hamar kiverem belőle. – Kuncogása úgy hangzott, mintha jeges ujjak körmei futkároznának az ablaküvegen. – Talán már nem szűz. Ezek az északi nemes hölgyek nehezen lobbannak lángra, de amikor égnek, akkor olthatatlanul. Persze nagyobb móka lenne elvenni az ártatlanságát, de nem bánom. Talán még izgalmasabb is lesz, hogy már tapasztalt. Az a lényeg, hogy megtöltsem a hasát a magommal, és sok fiút szüljön nekem. Mellesleg pedig Észak is az enyém a leány kezével együtt.

Bűzös elborzadt. Ramsay bizonyára tudta, hogy Theon Greyjoy jól ismeri Lyannát, de a nagyúr szemében az a fiatalember már nem létezett. Megölte őt, amikor megkaparintotta Theon Greyjoyt Deres ostromakor. Most már csak Bűzös volt, akinek soha nem lehetett köze olyan finom úrihölgyekhez, mint a Stark leányzó. Épp ezért Ramsay úgy festette le szolgája előtt a lányt, mintha az nem ismerhetné. Míg Bűzös szája elrebegte a gratulációt, a mélyen benne elbújó Theon ezúttal őrjöngve támadt fel jeges sírboltjából.

Volt idő, amikor azt hitte, Lyanna Stark az ő asszonya lesz. Talán szerelmet nem érzett a leány iránt, de mindig is kedvelte, s persze gyönyörűnek találta. El sem tudott volna képzelni magának szebb feleséget. Álmatlan éjszakáin, amikor keze sebesen járkált a takaró alatt, gyakran gondolt Eddard nagyúr lányára. Felidézte a ritka pillanatokat, amikor Lyanna testét érinthette, még ha csak futólag is, a leány ugyanis tőle tanulta meg az íjászat fortélyait. Theon ilyenkor Lyanna mögé lépett, s ahogy megmutatta neki, hogyan fogja helyesen az íjat, hogyan illessze bele a vesszőt a húrba, a lányhoz simult. Egyszer megpróbált csókot lopni tőle. Lyanna jókora ökölcsapással viszonozta. Theon hetekig lila, majd zöldes, végül sárga folttal a szeme körül járt-kelt, ám semmiért nem adta volna az emléket, hogy a szája súrolta Lyanna ajkának sarkát.

Ábrándjai között szerepelt, hogy az ablakon át betör Lyanna szobájába, magával ragadja őt, majd meg sem áll a Vas szigetekig, ahol büszkén mutatja apjának mint a Starkokkal való örök szövetség zálogát. Ahogy kedvtelve nézte a leány bundákon is átsejlő formáit, elképzelte, hogyan teszi magáévá, s később hogyan simít végig felesége domborodó hasán, amiben az ő fia éli világát elégedetten, akárcsak az apja odakint. Kedvét lelte ezekben az ábrándokban, felmelegítették a hideg deresi éjszakákon. Nem győzte éreztetni Lyannával, hogy vonzalma határtalan. Élvezte, ha pírt csalhatott a leány porcelánfehér orcájára, ingerelte a felháborodott fintorba torzuló, csinos pofika.

Mindez mintha évezredekkel ezelőtt történt volna. Már nagyon régen gondolt utoljára a lányra. A vágytól felhergelt álmok másé voltak, egy fiúé, akit addig vertek és nyúztak, míg el nem feledte a nevét, s meg nem szokta az újat. Ám most minden emlék és vágy rázúdult, akár a jeges víz, s ő borzongott a félelemtől. Féltette Lyanna életét a vadállattól, aki tovább fecsegett arról, hogyan fogja magáévá tenni az első éjszakán leendő asszonyát, hogyan mocskolja be a testét már a házasság megkötése előtt, fittyet hányva az illemre és a törvényekre.

Bűzös saját, lenyúzott ujjaira gondolt, elvett férfiasságára, az éhezésre, a megalázásra, ami kutyává silányította őt. Akadozott a nyelve, ahogy helyeselt Ramsay szavaira, de ő maga is alig értette, mit beszél. Tudta jól, hogy a puszta érzékiség hamar jóllakatja majd a nagyurat, és akkor következik a kínzás. Rimánkodott, fohászkodott a Vízbe Fúlt Istenhez és a Héthez, de még a régi istenekhez is, hogy inkább őt vegye elő Ramsay, ha eljön az idő, s kímélje meg Lyannát. Ám hiába esdekelt: sejtette, hogy az istenek ismét kegyetlenek lesznek, és ezúttal egy ártatlanra sújtanak majd le – talán éppen az ő bűnei miatt?

Hamarosan megpillantotta Roose Bolton menetelő embereit. Olyan régen nem mozdulhatott már ki, hogy elszédítette az apró forgatag, gyenge, göcsörtös ágakhoz hasonlatos lábai alig bírták el pillekönnyűre soványodott testét. Elszédítette a szél, amely belekapott törékennyé, fakóvá vált hajába. Ramsay magával ráncigálta őt apja színe elé.

Bűzös lesütött szemmel ácsorgott, igyekezett eggyé válni a körülötte lévő világgal, amely hemzsegett a hangoktól, szagoktól, mozdulatoktól. Remegve nézett Roose Bolton szemére, ami élettelenül villogott, akár szürke jégdarab. Rémvár valódi ura azonban egy pillantásra sem méltatta az emberi roncsot, kit a fattya láncon hordozott. Az éltes férfiú fiát is alig illette jeges tekintetével. A meghódított Deres falaira sem pazarolt túl sok pillantást.

 Lord Bolton, miután kiszállt az elfüggönyözött kocsiból, kisegítette Lyanna Starkot is. Bűzös a lányon feledte a szemét. Nemcsak őt kapta vissza, hanem Robbot is pár röpke pillanatra. Hiszen Lyanna ugyanolyan mereven állt előtte, mint annak idején Robb, ikerfivéréhez hasonlóan elfelhőzték homlokát a gondok. Ugyanolyan komoly volt és felnőttes, nyoma sem volt a jókedvű lánynak, aki annak idején Theon Greyjoytól tanult meg az íjjal bánni. Vékonyabbnak is tűnt, mintha ikerfivére elvesztése rajta is fizikai nyomot hagyott volna.

Lyanna szeme vörös volt, de száraz. Valószínűleg végigsírta az utat, ám a könnyek elfogytak, s benne felülkerekedett a Starkok híres büszkesége, szívóssága. Szálfaegyenes derékkal állt Roose Bolton mellett, barna foltokkal pöttyözött zöld tekintete viszont kitartóan a földre meredt. Bűzös jól ismerte a pici, de telt ajkakat uraló, dacos kifejezést is. Vörös fürtjei kissé ziláltan omlottak a vállára. Fehér, ezüsttel szegélyezett ruhát viselt, rajta hermelinbundát, amelynek szárnyait ezüst rémfarkasos csat fogta össze. Bűzös megállapította, hogy még így is gyönyörű, noha fehér bőre most betegesen sápadt volt.

A leány leendő férjére emelte a tekintetét, s olyan megvetés villant benne, amilyet Bűzös abban a másik életében még sosem érdemelt ki tőle. A lány gúnyos félmosollyal pukedlizett Ramsay felé, de úgy tűnt, a férfi ezúttal nem lett dühös, csak elvigyorodott elégedetten. Talán már benne érezte magát a lány testében. Bűzöst kiverte a jeges verejték a gondolatra.

Ám Lyanna tekintete továbbvándorolt, s összefonódott egy pillanatra a szolga űzött, rettegő szemével. Bűzös úgy merült el ebben a szempárban, mint egy dézsa meleg vízben. Az ismerős tekintet körülölelte, felolvasztotta megfagyott lelkét, lágyan simított végig elgyötört arcán. A leány ajka enyhén elnyílt, ám hamar rendezte a vonásait, mással nem adta tanújelét, hogy felismerte egykori fogadott fivérét. Bűzös szíve hevesen dobolt a ruhának gúnyolt rongyai alatt, várta, hogy Ramsay nagyúr azonnal a kutyák elé vesse őt is, a lányt is, ám semmi sem történt. Nagyura ügyet sem vetett rá, inkább a tekintetével vetkőztette leendő asszonyát.

Lyanna érezhető kelletlenséggel karolt Ramsaybe, aki sokat sejtető vigyorral lesett szolgájára, s a pár elindult az udvaron át. A nagyúr megrántotta a láncot, s mivel Bűzös nem mozdult elég gyorsan, fulladozva kezdett köhögni, majd botladozva követte gazdáját, miközben kapkodta a levegőt.  

Bolton fattya egyenest a hálótermébe vezette jövendőbelijét. Kinyitotta Lyanna előtt az ajtót. Bűzös szíve jéggé fagyott a rémülettől, amint végignézte, ahogy a lány felszegett fejjel besétál. Ha engedett volna szíve parancsának, akkor vadul Lyannára kiált, hogy ne lépjen be önként a halálos kelepcébe. Nagyot nyelt, torka szárazon kattant. Egy árva hang sem tudott kiszökni rajta. Nagyura rémisztő mosollyal nézett rá.

-          Bűzös, ma éjjel itt fogsz őrködni az ajtó előtt. Halld csak, hogy veti be magát egy igazi férfi – veregette meg a vállát.

-          De… Nagyuram, csak a házasságkötés után lehet elhálni a… - Bűzös legszívesebben elharapta volna a nyelvét, de már nem szívhatta vissza, ami kiszaladt a száján.

Lyanna iránti féltése, amit az egykori Theon érzett volna, átszivárgott Bűzös tudatába, s elvette a maradék józan eszét is! Ramsay arca megrándult, megfeszítette a láncot. Bűzös levegő után kapott, ahogy megszorult, a gúzs árkot vájt a bőrébe. Csontsovány ujjaival a nyakához kapott ösztönösen, hogy lefejtse a béklyót.

-          Tán nem akarod, hogy az urad jól mulasson ma éjjel? – Ramsay szeme jegesen villant, újabb kínzások ígéretét sugallva.

-          De, dehogyisnem, nagyuram! Remélem, a leány kedvedre való lesz, és még szűz! – bólogatott Bűzös vadul, hogy kis híján elharapta a nyelvét nagy igyekezetében.

Ramsay villogó tekintettel bólintott. Bűzös gyűlölte önmagát, felkavarodott a gyomra saját meghunyászkodó szavaitól.

-          Na, azért, Bűzös. Tudd, hogy hol a helyed. Most az egyszer megbocsátok. Kivételesen. Nem haragszom meg rád, ha az ajtóra tapasztod a füled. Halld csak a kis farkas sikolyait. – Ramsay újra elvigyorodott.

Bűzös láncát befűzte a falba ütött vaskarikába, majd magára hagyta szolgáját. Az ajtó súlyos döndüléssel zárult be, jóvátehetetlenséget jelképezve. Bűzös vacogva csúszott le a fal mentén, és összekuporodott. Ujjai a lábszárába mélyedtek. Nem akarta hallani, mi történik odabent, de rettegett, hogy Ramsay rájön, hogy befogta a fülét. De azt nem tilthatta meg, hogy legalább a szemét behunyja. Így is tett, s egy kicsit megnyugodott.

Motyogva imádkozott a Héthez. Régi énje a Harcost választotta volna, de Bűzös az Anyához fohászkodott. Anyát kért az elárvult Lyanna mellé, aki megvédelmezi a gonosztól, letörli a könnyeit, megmosdatja meggyalázott testét, majd tollas derékaljba fekteti, s addig dúdol neki, míg álomba nem merül. Édes, felejtést adó álomba. Imájának halk hangjai elnyomták a szobából szűrődő zajokat.