Kedves Olvasók, Látogatók!
Nagyon köszönöm Nektek a rengeteg oldalmegjelenítést, és köszöntöm sok szeretettel két új feliratkozómat! Nagyon boldoggá tesztek mindennap, és még boldogabb lennék, ha mindannyian írnátok néha egy-egy kommentet - hiszen nagyn fontos számomra a visszajelzésetek. Mindazonáltal már így is rettentő hálás vagyok azokért a kommentekért, amiket eddig kaptam. <3
No, de térjünk a lényegre. Ez most Lyanna fejezete, többnyire szomorkás hangulatú, de azért remélem, hogy tetszik majd Nektek. Jelezzétek észrevételeiteket, ha van egy kis időtök!
Az illusztráció pedig az eddigiek közül a kedvencem, szerintem gyönyörű lett.
Jó olvasást!
Deres
falai között visszhangzottak a kiáltások, a sürgölődő emberek sebes lépteinek
zaja. A Starkok és a király emberei együttesen pakoltak: kordékra rámolták
Eddard Stark nagyúr és leányai holmiját, illetve rengeteg élelmet a hosszú és
fáradságos útra. Robert és családja nem hoztak túl sok mindent magukkal,
leszámítva a királynét, ám Cersei nemigen hagyta el az elmúlt napokban a
kerekeken guruló házat, minden ingóságával együtt vette be magát a jármű
gyomrába.
Az
idő is zordra fordult, jeges szél borzolta az utolsó leveleket a fákon, és
sötét fellegek takarták a napot, amelyet jó ideje nem láttak már a vár lakói. A
változás súlyosan függött a szürke falak fölött, de a Starkok szívében is.
Lyanna
útra készen állt a szobájában, és búcsúpillantást vetett a falakra, amelyek
között egész addigi életét töltötte. A ruháit és könyveit már összepakolta, a súlyos
utazóládák az udvaron várták az indulást. Sansa még elmélyülten csomagolt,
amikor nővére benézett hozzá, Aryával pedig kivételesen nem kellett vitatkozni,
úgy rámolt, akár a kisangyal, bár Lyanna talált némi kivetnivalót a ruhák
elrendezésében – Arya minden kelmét begyűrt a ládáiba. Nővére azonban egy
szóval sem korholta, és igyekezett Sansát is távol tartani kishúguk szobájától,
elkerülendő az esetleges civakodást.
Lyanna
Alysanne bundáját simogatta, miközben nehéz szívvel sóhajtott. Némán feddte
magát, amiért már leányszobájának látványától elérzékenyül, ám nem tudta
leküzdeni az érzést. Tudta, hogy itt is maradhatna, de a búcsú fájdalmát akkor
is át kellene élnie, hiszen édesapja és húgai akkor is elutaznának. Azt is be
kellett ismernie, hogy a máris lüktető honvágy dacára mégis menni akart,
világot látni, kalandokat átélni. Az édesapja pedig azt is megígérte, hogy
méltó férjet talál neki, akit ő is szeret, ezért nagyon izgatottnak érezte
magát – leszámítva a szívén terpeszkedő, makacs nehezéket.
Felsóhajtott,
majd suhogó, méregzöld ruhájában, bundába burkolózva elindult, hogy búcsút
vegyen mindenkitől, akitől meg kell válnia. Az istenerdő felé vette az irányt, nyomában
ott ügetett rémfarkasa. Ahogy a régi, repedezett köveken lépkedett szoknyája
szélét felcsippentve, mélyen belélegezte a különös, fülledt, langyos levegőt,
ami mindig belengte az istenerdőt. A fák halk susogással kísérték. Hamarosan
megpillantotta a szívfát. A vörös levelek lágyan ringatóztak, noha a levegő
mozdulatlan volt. A fa arca szomorúnak tűnt, mintha vörös könnyeivel siratná
Deres urának távozását.
Lyanna
elmerült a régi istenek hagyatékának szemlélésében, így csak késve vette észre
édesapját, aki ott térdelt fohászába merülve. A leány odalépett Ned mellé,
gyengéden a vállára tette a kezét, és megszorította. Érezte, ahogy apja
testében máris oldódik a feszültség. Lyanna térdre ereszkedett mellette.
Percekig imádkoztak lehajtott fejjel. Lyanna oltalomért rimánkodott, és
bölcsességért, önuralomért édesapja számára. Alysanne türelmesen várt,
csöndesen szaglászott a közelben.
Eddard
nagyúr felállt, és felsegítette leányát is. Egymásba karolva indultak vissza
Deres nyüzsgő falai közé. Egy szó sem hagyta el az ajkukat, de nem is volt rá
szükség – mindketten elmerültek ugyanis a kavargó gondolatokban.
Lyanna
az udvaron elvált édesapjától, lágy csókot lehelve a borostás arcra. Bran
szobájába ment, ahol édesanyját is ott találta. Az asszony feszült
arckifejezéssel igazgatta kisfia feje alatt a párnát. Leánya érkezésére
felnézett, és könnyes szemmel vonta keblére Lyannát. A leány mellkasát
feszítette az anyai ölelés melegsége, amelyet valószínűleg hosszú ideig nem
érezhet ezután. Percekig bújt Catelyn úrnőhöz, aztán szipogva vált el tőle.
Édesanyja könnyes mosolyától kísérve ült Bran ágyához, és szomorúan simogatta
meg a kisfiú sápadt arcát. Könnyei lecsordultak az arcán.
-
Ó, Bran! Most már térj magadhoz, jó? –
sóhajtotta reszketősen, aztán nem törődve vele, hogy öccse nem érezheti,
hosszasan megölelte a fiút.
Lágyan
megcsókolta Bran langyos homlokát, azután letörölte a könnyeit. Végigsimított
Nyár bundáján, majd búcsúpillantást vetett a fekvőre, azután édesanyja
kíséretében lement az udvarra, ahol már ott álltak fivérei Theon társaságában.
Jon és Tyrion is búcsúzkodtak – Lyanna legnagyobb bánatára a törpe ugyanis a
Falra készült, hogy szemrevételezze a birodalom legfőbb védelmi pontját, tehát
egyelőre nem szándékozott visszatérni Királyvárba.
Ez
csak fokozta mérhetetlennek érzett szomorúságát. Hiszen az elmúlt napokban
minden bánatát megosztotta az Ördögfiókával – azokat a dolgokat, amelyeket
senki másnak nem mert volna elmondani. Rettenetesen szégyellte magát, amiért
nem minden gondolatát tölti ki Bran – de Jaime Lannister összezavarta,
felkavarta lelkének állóvizét, megkérdőjelezte saját magáról alkotott képét is.
Álmatlan éjszakáin a lovag gúnynevét ismételgette, hátha a tudat, hogy a férfi
meggyilkolt egy királyt, benne is megöli majd a bimbózó érzéseket, ám nem járt
sikerrel, éppen ellenkezőleg. A Királyölő a múltbeli tette ellenére is vágyakat
ébresztett benne, vágyakat, amik a gyomra mélyéről indultak, átjárták minden
porcikáját, és lázálmok képében gyötörték éjjel és nappal. Nem hagyták aludni
sem, enni is alig-alig. Ha csak tehette, elrejtőzött, nehogy megpillantsa az
aranyszínű fürtöket, a jóképű, sima arcot, vagy a Királyi Testőrség fehér
köpenyét és a páncélt, amely igen pompásan festett ser Jaime daliás termetén.
Ám
nem kerülhette el mindig a férfit, hiszen ő volt Deres másodszülötte, jó
vendéglátónak kellett lennie, s alkalomadtán udvariasan társalognia a király
kíséretének tagjaival. Nem viselkedhetett úgy, mint egy ostoba kisgyerek. Ha
máskor nem is, az étkezések alkalmával szembe kellett néznie a serrel, akinek
egyre gyakrabban kapta el a pillantását, amely tény még inkább zavarba hozta,
mintha levegőnek nézték volna. A mélykék szempár szinte égette, és ő akarata
ellenére is fülig pirult, miközben alig várta, hogy elmenekülhessen a nagyterem
hirtelen fullasztóvá melegedett levegőjéből.
Csupán
néhányszor váltott szót Jaime-vel, ám minden alkalmat sokáig elemzett később
magában. Ostobának érezte magát emiatt, csakúgy, mint a társalgások alkalmával.
Úgy tűnt, a Királyölő egyre inkább érdeklődik iránta, pimasz, furcsa módon
mégis kifogástalanul udvarias modorával beszélt vele, a mosolyától pedig Lyanna
úgy érezte, egy szivacs tisztára törli az elméjét, és nem marad benne semmi,
csak az a féloldalas mosoly, a vékony ajkak közül elővillanó hófehér fogakkal.
A
gyötrődését megoszthatta Tyrionnal, és a férfi végighallgatta, csupán
néhányszor viccelődött vele, ám Lyanna vele nevetett – hiszen jobban érezte
magát, ha mulat saját magán, mintha sírna és szenvedne. Most tehát félt, mi
lesz vele, ha Tyrion elhagyja őt. Hisz egyedül lesz, bármikor megszólíthatja őt
ser Jaime, és nem lesz vele senki, akinek elújságolhatná a történteket.
Éppen
ezért bánatosan hajolt le, és szorosan megölelte az Ördögfiókát. Érezte, hogy a
könnyek szúrják lezárt szemhéját, ám erővel visszaszorította őket.
Kibontakozott Tyrion kissé suta öleléséből, és halványan rámosolygott.
-
Vigyázz magadra, uram! Pisálj le a
Falról, ahogyan tervezted – mondta, mire az Ördögfiókából kitört a nevetés, és
ő kicsit könnyebb szívvel csatlakozott hozzá.
-
Ezt már szeretem, Lyanna úrnő. Te is
vigyázz magadra, és ne bánkódj! Hamarosan viszontlátjuk egymást Királyvárban –
mosolygott a törpe, azzal félreállt, hogy Lyanna el tudjon búcsúzni a
többiektől is.
A
leány Havas Jonhoz lépett. Mindig is kedvelték egymást, noha nem alakult ki
köztük olyan szoros kapcsolat, mint Arya és Jon között. De Lyanna mindig kedves
volt fattyú fivérével, soha nem bántotta. Mosolyogva ölelte át a fiút, aki
hosszú pillanatokig tartotta őt a karjaiban. Talán ebben a percben álltak a
legközelebb egymáshoz. Miután minden jót kívántak egymásnak, Lyanna kissé
kelletlenül tűrte, hogy Theon a mellkasára vonja. Szinte érezte a fiú ragadós
vigyorát a hajában. Theon szégyentelenül beszívta a leány illatát, azután
elengedte, és rámosolygott, meglehetősen lágyan, ami tőle szokatlan volt.
-
Hiányozni fogsz, hölgyem – vallotta be a
fiú, amivel enyhén dühös pirulásra késztette Lyannát. Hiszen ser Jaime is a
közelben volt, talán meg is hallotta!
-
Köszönöm, Theon. Vigyázz a fivéremre, és
persze magadra is. Remélem, mielőbb viszontlátjuk egymást – mondta udvariasan a
leány, ám magát is meglepte azzal, hogy őszinték a szavai. Sokkal jobban
kedvelte Theont most, hogy tudta, távol kerül tőle.
Mielőtt
Theon újra izgatott testéhez húzta volna, arrébb lépett, és gyöngéden mosolyogva
térdelt le Rickonhoz. A kisfiú nagy szemeiben könnyek remegtek, ahogy nővére
hajába fúrta az arcát. Lyanna dédelgette egy darabig a kisöccsét, miközben
megnyugtató hangon duruzsolt neki, majd nehéz szívvel elengedte. Megsimogatta
Borzaskutya sötét bundáját is. Nagyot nyelt, és tudta, eljött a búcsú
pillanatának legnehezebb része.
Lesütött
szemmel lépett Robbhoz, és hirtelen, mint a nyári zápor, megeredtek a könnyei.
Bátyja nyakába vetette magát, és úgy kapaszkodott belé, mint a haldokló az
utolsó szép emlékekbe. Mélyen magába szívta testvére illatát, amely egész
életében a békét és a biztonságot jelentette számára. Ha elesett, megütötte
magát, és elpityeredett, mindig Robb tudta megnyugtatni. Hirtelenjében
elöntötte a bűntudat, amiért nem osztotta meg az érzelmeit fivérével, könnyei
pedig még jobban ömlöttek, amikor érezte, hogy Robb teste is meg-megrázkódik. Fivére
a haját simogatta, mint mindig, ha vigaszra vágyott, és ez még erősebben
facsarta meg a szívét. Közel állt hozzá, hogy zokogása közepette kitörjön
belőle a szó: Maradok! Ám a Starkok
makacssága ezúttal is felülkerekedett benne, még ha úgy érezte is, hogy
lényének egyik felét kitépik belőle.
Még
hosszú percekig ölelte magához a fiút, egészen addig, míg a jól megszokott
illat és a biztonságot nyújtó karok, amelyekre mindig támaszkodhatott, amiktől
mindig vigaszt kapott, meg nem nyugtatták. Lassan lépett hátra, és adott egy
szeretetteljes csókot Robb gondosan ápolt szakállának erdejébe.
-
Nagyon szeretlek, fivérem! – simított végig
két tenyerével a fiú arcán, miközben halvány mosolya már ott ült az arcán.
-
Én is nagyon szeretlek, húgocskám! –
felelt Robb, azután útjára engedte, noha Lyanna érezte, milyen nagy küzdelem
árán.
Egyebet
nem mondtak – nem hiába voltak ikertestvérek, pontosan tudták, mit érez a
másik. Robb tartotta a pej kanca kantárszárát, amíg Lyanna nyeregbe szállt, és
lesütött szemmel fogadta el ser Jaime társaságát. Jelentőségteljesen pillantott
rá Robbra – így próbálván elmondani, amit addig a percig titkolt. Bátyja
hitetlenkedő, mégis megvilágosodó mosollyal biccentett felé, amint megértette a
jelzést, ő pedig mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. Hát nem haragszik rá
szeretett fivére, sőt, úgy tűnik, elfogadta az érzéseit, azt az embert, aki
kedves lett a szívének!
Túlcsordultak
benne az érzések, amint végignézett az udvaron összegyűlt embereken, akiket
egész életében ismert és minden nehézség ellenére szeretett. Pillantása
végigsimított még egyszer, utoljára édesanyja, Robb, Rickon, Jon, Theon és Tyrion
arcán, majd a nagykapu felé fordította az arcát, és elszánt sóhajjal bökte meg
lova oldalát. Alysanne ott ügetett mellette, amint Lyanna Stark kilovagolt Deresből ser Jaime Lannister oldalán édesapját, annak embereit, Sansát, Aryát, és a király népes táborát követve.
Nagyon jó lett ez a fejezet, mint az összes többi! :) Nagyon megható volt a testvérek búcsúzása :(
VálaszTörlésKöszönöm szépen, Klaudia! <3
TörlésBoldog vagyok, hogy ilyen jól átjöttek ezek szerint az érzések! :)
Szia!
VálaszTörlésSajnálom, hogy ennyire elmaradtam az olvasással, de most pótlom.
Először is a fogalmazásra térek ki, ami teljesen lenyűgözött, annyira gyönyörűen írsz! *sóhaj* Ahogy haveromnak mondtam: "szeretem, ha egy mű ((bocsánat a kifejezésért)) az esztétikai érzékemet." Na, itt is ez történt. Lubickoltam, ami most, ezen a forró nyári napon különösen jólesett.
Jaime miatt én se tudtam volna aludni *perverz gondolatok* :D Megható és szomorú lett ez a rész, ahogyan te is írtad. Pontosan és érzékletesen leírtad Lyanna és a többiek fájdalmát. Kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni a sorsa!
Megyek is tovább.
Luna
Szia!
TörlésNagyon szépen köszönöm ismét, egész meghatódtam a bóktól :') Nagyon jólesett, teljesen feldobott!
Boldog vagyok, hogy ezek szerint ennyire jól átjöttek az érzések, ez volt a célom.
ölellek