2015. április 11., szombat

6. fejezet - Robb

Sziasztok, kedves Olvasók, Látogatók!

Köszönöm Nektek a sok oldalmegjelenítést! 
Elérkezett az új fejezet ideje, remélem, tetszeni fog Nektek! Nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre, észrevételeitekre, így kérlek, ne habozzatok kommentelni. :) Minden visszajelzést nagy örömmel fogadok. Többek közt ezért is hoztam létre chat-et - használjátok bátran.
Egyik nap jött az ihlet egy kis hülyeségre, és írtam egy humoros novellát, természetesen Trónok harca témában. Ha érdekel Titeket, szívesen közzéteszem itt. Szóval, ha kommenteltek, kérlek, válaszoljatok erre a kérdésre is: érdekelnének Titeket hasonló szösszenetek, vagy akár olyan személyesebb dolgok, mint a Trónok harca tag? 
Jó olvasást! :) 



Robb gondterhelten ült Bran ágya mellett, és mélán simogatta Nyár bundáját. Bran rémfarkasa egy pillanatra sem mozdult a kisfiú mellől, az élettelen, göcsörtös lábak mellett feküdt az ágyon összegömbölyödve, ám hegyesen hallgatózó fülekkel. Miután Bran lezuhant, a farkast kizárták az udvarra, ám Nyár pokollá tette Deres életét szüntelen panaszos vonyításával, amihez testvérei is csatlakoztak. A farkasok üvöltésének kórusa elviselhetetlen volt, mégis földöntúli és hátborzongató zenei aláfestést biztosított. Robb javaslatára engedték be Nyárt Bran szobájába. A farkas felszökkent gazdája lábaihoz az ágyra, és attól a perctől kezdve néma maradt, és elhallgatott a többi állat is.
A legidősebb Stark fiú a kényelmetlen székben kuporgó édesanyját figyelte. Catelyn úrnő azt követően bóbiskolt el, hogy ő halkan belépett a szobába. Az asszony arca betegesen sárga volt, úgy gyűrődött a csontra, mint a pergamen. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, mindig gyönyörű, gesztenyeszín haja pedig fénytelenül, gubancosan lógott a vállára. Mintha éveket öregedett volna néhány nap alatt.
Az édesanya egy hete ült kisfia betegágya mellett. Csak simogatta Bran kezét vagy láztól átnedvesedett fürtjeit, és száraz szemmel leste a gyermek rezdüléseit. Ám egyelőre csak a szemhéja alatt sebesen mozgó szemgolyókat láthatta. Bran álmodott, talán éppen a baleset körülményeiről.
Robb mindennap meglátogatta kisöccsét, és mindig elkomorult a látványtól. A kisfiú mintha visszafejlődött volna a szüntelen álom hatására. Szívfájdítóan aprónak tűnt a hatalmas ágyban, a hófehér ágynemű fodrozódó tengerében. Lábai száraz, összetördelt gallyaknak tűntek a takaró alatt a fából készült sínek fogságában.
Az ifjú farkas szomorúan gondolt bele, hogy Bran vágya, hogy lovag legyen, már soha nem válhat valóra. Luwin mester szerint a közvetlen életveszély már elmúlt, ám a férfi mélységes szomorúsággal a szemében közölte: Bran, ha valaha magához is tér, valószínűleg soha többé nem tud majd lábra állni.
Robb ismét megborzongott, ahogy eszébe jutottak a mester komor szavai. Az ifjú farkas szüntelenül imádkozott a régi istenekhez, hogy tegyenek csodát, de a lelke mélyén jól tudta, hogy hiába. Az istenek kegyetlenek, hiszen megengedték, hogy egy kisfiú álma a gerincével együtt fényes szilánkokra törjön. Néhány napja már csupán azért fohászkodott, hogy Bran legalább ébredjen fel, adjon vigaszt édesanyjának, csaljon mosolyt testvérei arcára, megnyugvást édesapjáéra.
Az ifjú farkas végigsimított kisöccse sápadt arcán, megigazította rajta a takarót, majd egy pokrócot kanyarított édesanyja vállára. Megcsókolta az asszony homlokát, aztán halkan kisurrant a szobából. Szürke Szél hűséges árnyékként követte, mint mindig. A rémfarkas sokat nőtt egy hét alatt is: teste megnyúlt, kecsesebb lett, és most már Robb combjáig ért a feje.
Ahogy Deres örököse átlépdelt az udvaron, megtorpant, és rosszallóan simított végig szakállán. Úgy ítélte, a komor és tragikus helyzet megköveteli, hogy vesse le magáról kisfiús külsejét, ezért hagyta megnőni a szőrzetet az arcán. Ideje volt, hogy ne apja fiaként viselkedjék, hanem jogos és méltó örököseként. Úgy érezte, szükség van rá, és nem az aggodalomtól reszkető fiúcskaként, hanem éretten viselkedő férfiként, aki támaszt nyújt szüleinek és testvéreinek a nehéz időkben.
Égszínkék szemei az udvar távoli pontjára szegeződtek, ahol egy padon az Ördögfióka ült Lyanna társaságában, és elmélyülten társalogtak, mint ez szokásukká vált az elmúlt napokban. Robb szíve kellemetlenül megrándult, ahogy a párost nézte. Úgy gondolta, a törpe minden szavát átjárja a méreggel itatott ármány, és húgának nemhogy megbíznia nem volna szabad benne, de még csak beszélnie sem volna tanácsos vele. Nehezen ismerte be, de rosszul esett neki, hogy ikertestvére mással osztja meg a titkát – merthogy Lyanna titkol előle valamit, abban Robb egészen bizonyos volt. Túl jól ismerte már a húgát ahhoz, hogy lássa, valami foglalkoztatja, de a leány újabban szeszélyes lett, és tagadta bátyja előtt, hogy valami egyéb is nyomasztaná a Bran iránti aggodalmon kívül. Ám Robb tudta, hogy történt valami, vagy legalábbis Lyanna szeretné, hogy történjen. Néha igyekezett elkapni húga tekintetét, és követni, hátha kiderítheti, ki forgatta fel így általában nyugodt lelkét, hiszen arra már rájött, hogy egy eladósorban lévő fiatal hölgyet bizonyára egy férfi tud csak így felbolygatni. Ám Lyanna ügyesen titkolta el Robb elől valódi érzéseit. Ismerték egymást, mint saját magukat, és Robb bosszankodott, hogy húga ezt a lelki kapcsot ezúttal arra használja, hogy előtte titkolózzék, miközben egy vadidegennek, ráadásul egy oroszlánnak elárulja a titkát! Robb biztos volt benne, hogy az Ördögfióka jobb szórakozása nem lévén örömét leli egy fiatal leány gyötrelmeiben, talán még táplálja is Lyanna reményeit.
Megpróbálta szóra bírni húgát, kipuhatolni, hogy miért nem őszinte vele, ám Lyanna a hosszas faggatózást megunva csak annyit mondott, hogy nem értené meg őt. Robb kelletlenül igazat adott neki. Ha Lyanna valóban szerelmes, amire a jó fivérek szimatával Robb gyanakodott, akkor ő aligha tudna tanácsot adni. Hiszen még soha nem volt szerelmes, hogyan is érthetné meg az ikertestvérét? Persze, abba bele sem akart gondolni, hogy miféle szerelmi tanácsokkal szolgálhat az Ördögfióka, de hiába próbálta Lyanna értésére adni, hogy nem éppen ezzel az emberrel kéne barátkoznia. Húga a rá jellemző makacssággal állította, hogy Tyrionnal őszinte barátságot kötöttek, és különben is, tud magára vigyázni.
Így hát nehezen bár, de nem gyötörte tovább Lyannát, mert tudta, úgy végképp bezárja maga előtt a testvéréhez vezető ajtót. Ám titokban rajta tartotta a szemét. De azt nem tagadhatta maga előtt, mennyire kíváncsi és megbántott. Szerette volna, ha Lyanna neki csiviteli el minden gondolatát, ahogyan eddig. Nehezen birkózott meg a változással. Ha pedig arra gondolt, hogy szeretett húga elmegy Királyvárba, amennyiben édesapjuk elvállalja a Király Segítőjének megtisztelő posztját, ő viszont itt marad, elszorult a szíve. Felsóhajtott, megrázta fejét, majd magára hagyta a párost az udvaron. Szürke Szél a nyomában loholt, és megbökdöste nedves orrával gazdája kezét.
Bús gondolataiból ser Rodrik Cassel rántotta ki. Apja egyik legközelebbi embere karon fogta őt, és a tanácsterembe vitte. Ned komoran állt az asztal mellett. Fia láttán azonban halványan elmosolyodott, majd leültette őt, méghozzá a jobbjára. Robb melle dagadt a büszkeségtől, hiszen a legfontosabb helyen foglalhatott helyet. Rövid időre félre tudta seperni húga és öccse iránt érzett szomorú gondolatait. Rádöbbent, hogy ég a vágytól: bele akart látni édesapja gondolataiba – hiszen a baleset miatt felbolydult egész Deres, ő pedig alig látta Nedet, szót váltani pedig esélye sem volt vele. Csak azt tudta, hogy milyen ajánlatot tett Robert király.
Az ifjú farkas sima homlokát most az aggodalom ráncai lepték el, ahogy édesapja beszélni kezdett. Látta, hogy Ned gyötrődik a kötelesség és saját érdeke között. De őt is ezernyi érzés járta át.
Ott ült az édesapja, ser Rodrik és Luwin mester társaságában, és igazi, felnőtt férfinek érezte magát. Ritkán került ilyen helyzetbe. Zavarba jött, egyszersmind roppant mód élvezte, hogy férfiként kezelik, s egyenlő partnerként fordulnak hozzá. Abban persze kételkedett, hogy tud-e megfelelő tanácsot adni. Hiszen hiába oktatta őt történelemre és a hadászat elméleti alapjaira a mester, a ser pedig a kardforgatás művészetére, mégis úgy érezte, hogy éles helyzetben nem tud mit mondani, hogy mindaz, amit megtanult, csupán porszagú lexikai tudás, és ő képtelen rá, hogy a gyakorlatban is tudja alkalmazni. Mégis nagyon igyekezett, úgy érezte, most jött el az idő a megmérettetésre, a bizonyításra.
Úgy tűnt azonban, hogy édesapja csupán ki akarta önteni egy másik férfinek a lelkét, s erre alkalmasnak tartotta felnőtt korba éppen átlépő fiát. Robb sejtette, hogy az édesanyja bizonyára nem így vélekedne: Catelyn úrnő inkább tartotta őt kisfiúnak, mint férfinak, és azt sem helyeselné, hogy Robb részt vesz ezen a zártkörű gyűlésen, de az asszonyoknak nem kell mindig mindenről tudniuk. Így a fiú számára természetes volt, hogy bizalmas tanácskozásukról senkinek sem beszél, még szeretett ikerhúgának vagy Theonnak sem.
Ahogy megismerte az apja gondolatait, aggályait, attól a perctől fogva ő maga is elmerült a gondokban, mintha a döntés súlya az ő vállait nyomná. Úgy kezdett magában mérlegelni, mintha ő volna Ned helyében.
A legfőbb érve az volt, hogy valószínűleg ő sem fordítana hátat Theonnak vagy Jonnak, nem mondana nemet, ha szívességet kérnének tőle – hiszen Robert király éppolyan fivér volt Eddard nagyúr számára, mint Robbnak a féltestvére és a nevelt fiú. Ám Robb elgondolkodott azon, mi volna, ha neki is lenne már családja. Vajon akkor is könnyedén hátra tudná hagyni felépített kis birodalmát, szeretett emberei és családja nagy részét? Okos fiú lévén arra is rájött, amit apja nem mondott ki: hogy Deres ura túlságosan becsületes és egyenes a Királyvárban uralkodó fertőhöz. Ned Starkot az is megrázta, amikor végre kellett hajtania a halálos ítéletet a szökött fekete testvéren. Mi volna vele az intrikáktól, álnokságoktól, értéktelenségtől hemzsegő Királyvárban?
Robb látta az apján, hogy kétségei gyötrik őt. Hogyan is hagyhatná itt sebesült fiát, aki tán soha többé nem tér magához? Hogyan mehetne el így, hogy felesége már csak árnyéka önmagának? Robert király őszinte sajnálatát fejezte ki, amikor értesült Bran állapotáról, ám felajánlását nem vonta vissza. Ahogy mondta, a birodalomnak változatlanul szüksége volt egy kiváló Segítőre, és ezen nem változtatott ezernyi összetört csontú kisfiú sem.
Miközben ser Rodrik és Luwin mester érveket és ellenérveket sorakoztattak fel az indulás és a maradás mellett, Robb előtt lassanként még egy gondolat bontakozott ki: ha az édesapja elmegy, attól a perctől fogva ő lesz az úr. Az ő felelőssége lesz Deres, neki kell megvédelmezni és továbbra is virágoztatnia. Az ő feladata lesz, hogy vigyázzon az édesanyjára, öccseire, és a ház népére, akik velük maradnak majd. Ő ül majd ennél az asztalnál azon a díszes széken, amelyen most még az édesapja, s ő tárgyal majd az északi urakkal, ő ír fontos leveleket, ő engedi útjára a hollókat, amik sorsdöntő üzenetekkel szállnak majd az ég felé. Nagyot nyelt, és máris érezte, amint a felelősség sötét fellegként telepszik a vállára.
Azon a napon Ned nem tudta meghozni döntését – vagy éppenséggel már nagyon is meghozta, csak maga előtt is igyekezett titokban tartani. Újabb hét telt el, és Robb úgy érezte, pillanatról pillanatra felnőttebb. Az első tanácskozást követő hetedik napon Ned ismét magához hívta őt. Ahogy Robb hallgatta, úgy érezte, mintha a gondok és az aggodalom kétszeres súllyal nehezedik a vállára, rátelepszik a mellkasára, és máris agyonnyomja őt.
Édesapja gondterhelt, mégis valahogy beletörődő ráncokkal a homlokán közölte döntését: elvállalja a Király Segítőjének posztját, és három napon belül elindul lányaival Királyvárba. 
Vélemények:

6 megjegyzés:

  1. Szia! :)

    Engem érdekelne, és a tag is jó volt, elolvastam. :) Szóval bátran!

    Tetszett ez a fejezet is, ahogy nyomon követhettük Robb gondolatait, érzéseit. Olyan aranyos, hogy így szereti és félti Lyannát, nagyon jól átjött a testvéri szeretet. :) De most már nagyon fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mit ügyezhetett a lány Tyrionnal. Szerintem Jaime-vel kapcsolatos a dolog. :3 Remélem... :D Engem eddig Lyanna szála érdekel a legjobban, már várom, hogy újra feltűnjön! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Hm, köszönöm az érdeklődést, akkor még néhány átolvasás után valószínű, hogy publikálom itt :)
      Nagyon örülök neki, hogy tetszett, és az is, hogy Robb még épp aranyos, nem akartam, hogy átessen az idegesítő bátyó szerepébe, hiszen őt tényleg csak az őszinte szeretet vezérli, ezért is nem nyaggatja Lyannát végül.
      Nos, az ügyezésről talán kiderül ez-az a következő fejezetben, ugyanis úgy tervezem, hogy az Lyannáé lesz majd :) Nagyon örülök, hogy ennyire érdekel Lyanna :)
      Várlak vissza! :*

      Törlés
  2. Ez is nagyon jó lett! Olvastam, hogy nem igazán szereted a párbeszédeket, de szerintem ide elkélt volna... Kicsit már monoton volt, hogy úgy mondjam. Kíváncsi lettem volna a pro-kontra, menjen-maradjon érvekre és Eddard szavaira is. Ettől függetlenül mesélésben nagy vagy!

    Anna

    VálaszTörlés
  3. Ez is nagyon jó lett! Olvastam, hogy nem igazán szereted a párbeszédeket, de szerintem ide elkélt volna... Kicsit már monoton volt, hogy úgy mondjam. Kíváncsi lettem volna a pro-kontra, menjen-maradjon érvekre és Eddard szavaira is. Ettől függetlenül mesélésben nagy vagy!

    Anna

    VálaszTörlés
  4. Ez is nagyon jó lett! Olvastam, hogy nem igazán szereted a párbeszédeket, de szerintem ide elkélt volna... Kicsit már monoton volt, hogy úgy mondjam. Kíváncsi lettem volna a pro-kontra, menjen-maradjon érvekre és Eddard szavaira is. Ettől függetlenül mesélésben nagy vagy!

    Anna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Anna!
      Ne haragudj, hogy csak most válaszolok, el voltam havazva kicsit.
      Köszönöm a véleményed, szeretnék ezen változtatni, hogy kicsive ltöbb párbeszéd legyen.
      Lyanna

      Törlés

xy