2015. április 18., szombat

7. fejezet - Lyanna

Kedves Olvasók, Látogatók!

Nagyon köszönöm Nektek a rengeteg oldalmegjelenítést, és köszöntöm sok szeretettel két új feliratkozómat! Nagyon boldoggá tesztek mindennap, és még boldogabb lennék, ha mindannyian írnátok néha egy-egy kommentet - hiszen nagyn fontos számomra a visszajelzésetek. Mindazonáltal már így is rettentő hálás vagyok azokért a kommentekért, amiket eddig kaptam. <3
No, de térjünk a lényegre. Ez most Lyanna fejezete, többnyire szomorkás hangulatú, de azért remélem, hogy tetszik majd Nektek. Jelezzétek észrevételeiteket, ha van egy kis időtök!
Az illusztráció pedig az eddigiek közül a kedvencem, szerintem gyönyörű lett. 
Jó olvasást! 



Deres falai között visszhangzottak a kiáltások, a sürgölődő emberek sebes lépteinek zaja. A Starkok és a király emberei együttesen pakoltak: kordékra rámolták Eddard Stark nagyúr és leányai holmiját, illetve rengeteg élelmet a hosszú és fáradságos útra. Robert és családja nem hoztak túl sok mindent magukkal, leszámítva a királynét, ám Cersei nemigen hagyta el az elmúlt napokban a kerekeken guruló házat, minden ingóságával együtt vette be magát a jármű gyomrába.
Az idő is zordra fordult, jeges szél borzolta az utolsó leveleket a fákon, és sötét fellegek takarták a napot, amelyet jó ideje nem láttak már a vár lakói. A változás súlyosan függött a szürke falak fölött, de a Starkok szívében is.
Lyanna útra készen állt a szobájában, és búcsúpillantást vetett a falakra, amelyek között egész addigi életét töltötte. A ruháit és könyveit már összepakolta, a súlyos utazóládák az udvaron várták az indulást. Sansa még elmélyülten csomagolt, amikor nővére benézett hozzá, Aryával pedig kivételesen nem kellett vitatkozni, úgy rámolt, akár a kisangyal, bár Lyanna talált némi kivetnivalót a ruhák elrendezésében – Arya minden kelmét begyűrt a ládáiba. Nővére azonban egy szóval sem korholta, és igyekezett Sansát is távol tartani kishúguk szobájától, elkerülendő az esetleges civakodást.
Lyanna Alysanne bundáját simogatta, miközben nehéz szívvel sóhajtott. Némán feddte magát, amiért már leányszobájának látványától elérzékenyül, ám nem tudta leküzdeni az érzést. Tudta, hogy itt is maradhatna, de a búcsú fájdalmát akkor is át kellene élnie, hiszen édesapja és húgai akkor is elutaznának. Azt is be kellett ismernie, hogy a máris lüktető honvágy dacára mégis menni akart, világot látni, kalandokat átélni. Az édesapja pedig azt is megígérte, hogy méltó férjet talál neki, akit ő is szeret, ezért nagyon izgatottnak érezte magát – leszámítva a szívén terpeszkedő, makacs nehezéket.
Felsóhajtott, majd suhogó, méregzöld ruhájában, bundába burkolózva elindult, hogy búcsút vegyen mindenkitől, akitől meg kell válnia. Az istenerdő felé vette az irányt, nyomában ott ügetett rémfarkasa. Ahogy a régi, repedezett köveken lépkedett szoknyája szélét felcsippentve, mélyen belélegezte a különös, fülledt, langyos levegőt, ami mindig belengte az istenerdőt. A fák halk susogással kísérték. Hamarosan megpillantotta a szívfát. A vörös levelek lágyan ringatóztak, noha a levegő mozdulatlan volt. A fa arca szomorúnak tűnt, mintha vörös könnyeivel siratná Deres urának távozását.  
Lyanna elmerült a régi istenek hagyatékának szemlélésében, így csak késve vette észre édesapját, aki ott térdelt fohászába merülve. A leány odalépett Ned mellé, gyengéden a vállára tette a kezét, és megszorította. Érezte, ahogy apja testében máris oldódik a feszültség. Lyanna térdre ereszkedett mellette. Percekig imádkoztak lehajtott fejjel. Lyanna oltalomért rimánkodott, és bölcsességért, önuralomért édesapja számára. Alysanne türelmesen várt, csöndesen szaglászott a közelben.
Eddard nagyúr felállt, és felsegítette leányát is. Egymásba karolva indultak vissza Deres nyüzsgő falai közé. Egy szó sem hagyta el az ajkukat, de nem is volt rá szükség – mindketten elmerültek ugyanis a kavargó gondolatokban.
Lyanna az udvaron elvált édesapjától, lágy csókot lehelve a borostás arcra. Bran szobájába ment, ahol édesanyját is ott találta. Az asszony feszült arckifejezéssel igazgatta kisfia feje alatt a párnát. Leánya érkezésére felnézett, és könnyes szemmel vonta keblére Lyannát. A leány mellkasát feszítette az anyai ölelés melegsége, amelyet valószínűleg hosszú ideig nem érezhet ezután. Percekig bújt Catelyn úrnőhöz, aztán szipogva vált el tőle. Édesanyja könnyes mosolyától kísérve ült Bran ágyához, és szomorúan simogatta meg a kisfiú sápadt arcát. Könnyei lecsordultak az arcán.
-          Ó, Bran! Most már térj magadhoz, jó? – sóhajtotta reszketősen, aztán nem törődve vele, hogy öccse nem érezheti, hosszasan megölelte a fiút.
Lágyan megcsókolta Bran langyos homlokát, azután letörölte a könnyeit. Végigsimított Nyár bundáján, majd búcsúpillantást vetett a fekvőre, azután édesanyja kíséretében lement az udvarra, ahol már ott álltak fivérei Theon társaságában. Jon és Tyrion is búcsúzkodtak – Lyanna legnagyobb bánatára a törpe ugyanis a Falra készült, hogy szemrevételezze a birodalom legfőbb védelmi pontját, tehát egyelőre nem szándékozott visszatérni Királyvárba.
Ez csak fokozta mérhetetlennek érzett szomorúságát. Hiszen az elmúlt napokban minden bánatát megosztotta az Ördögfiókával – azokat a dolgokat, amelyeket senki másnak nem mert volna elmondani. Rettenetesen szégyellte magát, amiért nem minden gondolatát tölti ki Bran – de Jaime Lannister összezavarta, felkavarta lelkének állóvizét, megkérdőjelezte saját magáról alkotott képét is. Álmatlan éjszakáin a lovag gúnynevét ismételgette, hátha a tudat, hogy a férfi meggyilkolt egy királyt, benne is megöli majd a bimbózó érzéseket, ám nem járt sikerrel, éppen ellenkezőleg. A Királyölő a múltbeli tette ellenére is vágyakat ébresztett benne, vágyakat, amik a gyomra mélyéről indultak, átjárták minden porcikáját, és lázálmok képében gyötörték éjjel és nappal. Nem hagyták aludni sem, enni is alig-alig. Ha csak tehette, elrejtőzött, nehogy megpillantsa az aranyszínű fürtöket, a jóképű, sima arcot, vagy a Királyi Testőrség fehér köpenyét és a páncélt, amely igen pompásan festett ser Jaime daliás termetén.
Ám nem kerülhette el mindig a férfit, hiszen ő volt Deres másodszülötte, jó vendéglátónak kellett lennie, s alkalomadtán udvariasan társalognia a király kíséretének tagjaival. Nem viselkedhetett úgy, mint egy ostoba kisgyerek. Ha máskor nem is, az étkezések alkalmával szembe kellett néznie a serrel, akinek egyre gyakrabban kapta el a pillantását, amely tény még inkább zavarba hozta, mintha levegőnek nézték volna. A mélykék szempár szinte égette, és ő akarata ellenére is fülig pirult, miközben alig várta, hogy elmenekülhessen a nagyterem hirtelen fullasztóvá melegedett levegőjéből.
Csupán néhányszor váltott szót Jaime-vel, ám minden alkalmat sokáig elemzett később magában. Ostobának érezte magát emiatt, csakúgy, mint a társalgások alkalmával. Úgy tűnt, a Királyölő egyre inkább érdeklődik iránta, pimasz, furcsa módon mégis kifogástalanul udvarias modorával beszélt vele, a mosolyától pedig Lyanna úgy érezte, egy szivacs tisztára törli az elméjét, és nem marad benne semmi, csak az a féloldalas mosoly, a vékony ajkak közül elővillanó hófehér fogakkal.
A gyötrődését megoszthatta Tyrionnal, és a férfi végighallgatta, csupán néhányszor viccelődött vele, ám Lyanna vele nevetett – hiszen jobban érezte magát, ha mulat saját magán, mintha sírna és szenvedne. Most tehát félt, mi lesz vele, ha Tyrion elhagyja őt. Hisz egyedül lesz, bármikor megszólíthatja őt ser Jaime, és nem lesz vele senki, akinek elújságolhatná a történteket.
Éppen ezért bánatosan hajolt le, és szorosan megölelte az Ördögfiókát. Érezte, hogy a könnyek szúrják lezárt szemhéját, ám erővel visszaszorította őket. Kibontakozott Tyrion kissé suta öleléséből, és halványan rámosolygott.
-          Vigyázz magadra, uram! Pisálj le a Falról, ahogyan tervezted – mondta, mire az Ördögfiókából kitört a nevetés, és ő kicsit könnyebb szívvel csatlakozott hozzá.
-          Ezt már szeretem, Lyanna úrnő. Te is vigyázz magadra, és ne bánkódj! Hamarosan viszontlátjuk egymást Királyvárban – mosolygott a törpe, azzal félreállt, hogy Lyanna el tudjon búcsúzni a többiektől is.
A leány Havas Jonhoz lépett. Mindig is kedvelték egymást, noha nem alakult ki köztük olyan szoros kapcsolat, mint Arya és Jon között. De Lyanna mindig kedves volt fattyú fivérével, soha nem bántotta. Mosolyogva ölelte át a fiút, aki hosszú pillanatokig tartotta őt a karjaiban. Talán ebben a percben álltak a legközelebb egymáshoz. Miután minden jót kívántak egymásnak, Lyanna kissé kelletlenül tűrte, hogy Theon a mellkasára vonja. Szinte érezte a fiú ragadós vigyorát a hajában. Theon szégyentelenül beszívta a leány illatát, azután elengedte, és rámosolygott, meglehetősen lágyan, ami tőle szokatlan volt.
-          Hiányozni fogsz, hölgyem – vallotta be a fiú, amivel enyhén dühös pirulásra késztette Lyannát. Hiszen ser Jaime is a közelben volt, talán meg is hallotta!
-          Köszönöm, Theon. Vigyázz a fivéremre, és persze magadra is. Remélem, mielőbb viszontlátjuk egymást – mondta udvariasan a leány, ám magát is meglepte azzal, hogy őszinték a szavai. Sokkal jobban kedvelte Theont most, hogy tudta, távol kerül tőle.
Mielőtt Theon újra izgatott testéhez húzta volna, arrébb lépett, és gyöngéden mosolyogva térdelt le Rickonhoz. A kisfiú nagy szemeiben könnyek remegtek, ahogy nővére hajába fúrta az arcát. Lyanna dédelgette egy darabig a kisöccsét, miközben megnyugtató hangon duruzsolt neki, majd nehéz szívvel elengedte. Megsimogatta Borzaskutya sötét bundáját is. Nagyot nyelt, és tudta, eljött a búcsú pillanatának legnehezebb része.
Lesütött szemmel lépett Robbhoz, és hirtelen, mint a nyári zápor, megeredtek a könnyei. Bátyja nyakába vetette magát, és úgy kapaszkodott belé, mint a haldokló az utolsó szép emlékekbe. Mélyen magába szívta testvére illatát, amely egész életében a békét és a biztonságot jelentette számára. Ha elesett, megütötte magát, és elpityeredett, mindig Robb tudta megnyugtatni. Hirtelenjében elöntötte a bűntudat, amiért nem osztotta meg az érzelmeit fivérével, könnyei pedig még jobban ömlöttek, amikor érezte, hogy Robb teste is meg-megrázkódik. Fivére a haját simogatta, mint mindig, ha vigaszra vágyott, és ez még erősebben facsarta meg a szívét. Közel állt hozzá, hogy zokogása közepette kitörjön belőle a szó: Maradok! Ám a Starkok makacssága ezúttal is felülkerekedett benne, még ha úgy érezte is, hogy lényének egyik felét kitépik belőle. 
Még hosszú percekig ölelte magához a fiút, egészen addig, míg a jól megszokott illat és a biztonságot nyújtó karok, amelyekre mindig támaszkodhatott, amiktől mindig vigaszt kapott, meg nem nyugtatták. Lassan lépett hátra, és adott egy szeretetteljes csókot Robb gondosan ápolt szakállának erdejébe.
-          Nagyon szeretlek, fivérem! – simított végig két tenyerével a fiú arcán, miközben halvány mosolya már ott ült az arcán.
-          Én is nagyon szeretlek, húgocskám! – felelt Robb, azután útjára engedte, noha Lyanna érezte, milyen nagy küzdelem árán.
Egyebet nem mondtak – nem hiába voltak ikertestvérek, pontosan tudták, mit érez a másik. Robb tartotta a pej kanca kantárszárát, amíg Lyanna nyeregbe szállt, és lesütött szemmel fogadta el ser Jaime társaságát. Jelentőségteljesen pillantott rá Robbra – így próbálván elmondani, amit addig a percig titkolt. Bátyja hitetlenkedő, mégis megvilágosodó mosollyal biccentett felé, amint megértette a jelzést, ő pedig mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. Hát nem haragszik rá szeretett fivére, sőt, úgy tűnik, elfogadta az érzéseit, azt az embert, aki kedves lett a szívének!
Túlcsordultak benne az érzések, amint végignézett az udvaron összegyűlt embereken, akiket egész életében ismert és minden nehézség ellenére szeretett. Pillantása végigsimított még egyszer, utoljára édesanyja, Robb, Rickon, Jon, Theon és Tyrion arcán, majd a nagykapu felé fordította az arcát, és elszánt sóhajjal bökte meg lova oldalát. Alysanne ott ügetett mellette, amint Lyanna Stark kilovagolt Deresből ser Jaime Lannister oldalán édesapját, annak embereit, Sansát, Aryát, és a király népes táborát követve. 
Vélemények:

4 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett ez a fejezet, mint az összes többi! :) Nagyon megható volt a testvérek búcsúzása :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, Klaudia! <3
      Boldog vagyok, hogy ilyen jól átjöttek ezek szerint az érzések! :)

      Törlés
  2. Szia!

    Sajnálom, hogy ennyire elmaradtam az olvasással, de most pótlom.
    Először is a fogalmazásra térek ki, ami teljesen lenyűgözött, annyira gyönyörűen írsz! *sóhaj* Ahogy haveromnak mondtam: "szeretem, ha egy mű ((bocsánat a kifejezésért)) az esztétikai érzékemet." Na, itt is ez történt. Lubickoltam, ami most, ezen a forró nyári napon különösen jólesett.

    Jaime miatt én se tudtam volna aludni *perverz gondolatok* :D Megható és szomorú lett ez a rész, ahogyan te is írtad. Pontosan és érzékletesen leírtad Lyanna és a többiek fájdalmát. Kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni a sorsa!
    Megyek is tovább.

    Luna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Nagyon szépen köszönöm ismét, egész meghatódtam a bóktól :') Nagyon jólesett, teljesen feldobott!
      Boldog vagyok, hogy ezek szerint ennyire jól átjöttek az érzések, ez volt a célom.
      ölellek

      Törlés

xy