Sziasztok, kedves Olvasók, Látogatók!
Köszönöm Nektek a sok oldalmegjelenítést!
Elérkezett az új fejezet ideje, remélem, tetszeni fog Nektek! Nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre, észrevételeitekre, így kérlek, ne habozzatok kommentelni. :) Minden visszajelzést nagy örömmel fogadok. Többek közt ezért is hoztam létre chat-et - használjátok bátran.
Egyik nap jött az ihlet egy kis hülyeségre, és írtam egy humoros novellát, természetesen Trónok harca témában. Ha érdekel Titeket, szívesen közzéteszem itt. Szóval, ha kommenteltek, kérlek, válaszoljatok erre a kérdésre is: érdekelnének Titeket hasonló szösszenetek, vagy akár olyan személyesebb dolgok, mint a Trónok harca tag?
Jó olvasást! :)
Robb
gondterhelten ült Bran ágya mellett, és mélán simogatta Nyár bundáját. Bran
rémfarkasa egy pillanatra sem mozdult a kisfiú mellől, az élettelen, göcsörtös
lábak mellett feküdt az ágyon összegömbölyödve, ám hegyesen hallgatózó fülekkel.
Miután Bran lezuhant, a farkast kizárták az udvarra, ám Nyár pokollá tette
Deres életét szüntelen panaszos vonyításával, amihez testvérei is csatlakoztak.
A farkasok üvöltésének kórusa elviselhetetlen volt, mégis földöntúli és
hátborzongató zenei aláfestést biztosított. Robb javaslatára engedték be Nyárt
Bran szobájába. A farkas felszökkent gazdája lábaihoz az ágyra, és attól a
perctől kezdve néma maradt, és elhallgatott a többi állat is.
A
legidősebb Stark fiú a kényelmetlen székben kuporgó édesanyját figyelte.
Catelyn úrnő azt követően bóbiskolt el, hogy ő halkan belépett a szobába. Az
asszony arca betegesen sárga volt, úgy gyűrődött a csontra, mint a pergamen.
Szeme alatt sötét karikák húzódtak, mindig gyönyörű, gesztenyeszín haja pedig
fénytelenül, gubancosan lógott a vállára. Mintha éveket öregedett volna néhány
nap alatt.
Az
édesanya egy hete ült kisfia betegágya mellett. Csak simogatta Bran kezét vagy
láztól átnedvesedett fürtjeit, és száraz szemmel leste a gyermek rezdüléseit.
Ám egyelőre csak a szemhéja alatt sebesen mozgó szemgolyókat láthatta. Bran
álmodott, talán éppen a baleset körülményeiről.
Robb
mindennap meglátogatta kisöccsét, és mindig elkomorult a látványtól. A kisfiú
mintha visszafejlődött volna a szüntelen álom hatására. Szívfájdítóan aprónak
tűnt a hatalmas ágyban, a hófehér ágynemű fodrozódó tengerében. Lábai száraz,
összetördelt gallyaknak tűntek a takaró alatt a fából készült sínek fogságában.
Az
ifjú farkas szomorúan gondolt bele, hogy Bran vágya, hogy lovag legyen, már
soha nem válhat valóra. Luwin mester szerint a közvetlen életveszély már
elmúlt, ám a férfi mélységes szomorúsággal a szemében közölte: Bran, ha valaha
magához is tér, valószínűleg soha többé nem tud majd lábra állni.
Robb
ismét megborzongott, ahogy eszébe jutottak a mester komor szavai. Az ifjú
farkas szüntelenül imádkozott a régi istenekhez, hogy tegyenek csodát, de a
lelke mélyén jól tudta, hogy hiába. Az istenek kegyetlenek, hiszen megengedték,
hogy egy kisfiú álma a gerincével együtt fényes szilánkokra törjön. Néhány
napja már csupán azért fohászkodott, hogy Bran legalább ébredjen fel, adjon
vigaszt édesanyjának, csaljon mosolyt testvérei arcára, megnyugvást
édesapjáéra.
Az
ifjú farkas végigsimított kisöccse sápadt arcán, megigazította rajta a takarót,
majd egy pokrócot kanyarított édesanyja vállára. Megcsókolta az asszony
homlokát, aztán halkan kisurrant a szobából. Szürke Szél hűséges árnyékként
követte, mint mindig. A rémfarkas sokat nőtt egy hét alatt is: teste megnyúlt,
kecsesebb lett, és most már Robb combjáig ért a feje.
Ahogy
Deres örököse átlépdelt az udvaron, megtorpant, és rosszallóan simított végig
szakállán. Úgy ítélte, a komor és tragikus helyzet megköveteli, hogy vesse le
magáról kisfiús külsejét, ezért hagyta megnőni a szőrzetet az arcán. Ideje
volt, hogy ne apja fiaként viselkedjék, hanem jogos és méltó örököseként. Úgy
érezte, szükség van rá, és nem az aggodalomtól reszkető fiúcskaként, hanem
éretten viselkedő férfiként, aki támaszt nyújt szüleinek és testvéreinek a
nehéz időkben.
Égszínkék
szemei az udvar távoli pontjára szegeződtek, ahol egy padon az Ördögfióka ült
Lyanna társaságában, és elmélyülten társalogtak, mint ez szokásukká vált az
elmúlt napokban. Robb szíve kellemetlenül megrándult, ahogy a párost nézte. Úgy
gondolta, a törpe minden szavát átjárja a méreggel itatott ármány, és húgának
nemhogy megbíznia nem volna szabad benne, de még csak beszélnie sem volna
tanácsos vele. Nehezen ismerte be, de rosszul esett neki, hogy ikertestvére
mással osztja meg a titkát – merthogy Lyanna titkol előle valamit, abban Robb
egészen bizonyos volt. Túl jól ismerte már a húgát ahhoz, hogy lássa, valami
foglalkoztatja, de a leány újabban szeszélyes lett, és tagadta bátyja előtt,
hogy valami egyéb is nyomasztaná a Bran iránti aggodalmon kívül. Ám Robb tudta,
hogy történt valami, vagy legalábbis Lyanna szeretné, hogy történjen. Néha
igyekezett elkapni húga tekintetét, és követni, hátha kiderítheti, ki forgatta
fel így általában nyugodt lelkét, hiszen arra már rájött, hogy egy eladósorban lévő
fiatal hölgyet bizonyára egy férfi tud csak így felbolygatni. Ám Lyanna ügyesen
titkolta el Robb elől valódi érzéseit. Ismerték egymást, mint saját magukat, és
Robb bosszankodott, hogy húga ezt a lelki kapcsot ezúttal arra használja, hogy
előtte titkolózzék, miközben egy vadidegennek, ráadásul egy oroszlánnak
elárulja a titkát! Robb biztos volt benne, hogy az Ördögfióka jobb szórakozása
nem lévén örömét leli egy fiatal leány gyötrelmeiben, talán még táplálja is
Lyanna reményeit.
Megpróbálta
szóra bírni húgát, kipuhatolni, hogy miért nem őszinte vele, ám Lyanna a hosszas
faggatózást megunva csak annyit mondott, hogy nem értené meg őt. Robb
kelletlenül igazat adott neki. Ha Lyanna valóban szerelmes, amire a jó fivérek
szimatával Robb gyanakodott, akkor ő aligha tudna tanácsot adni. Hiszen még
soha nem volt szerelmes, hogyan is érthetné meg az ikertestvérét? Persze, abba
bele sem akart gondolni, hogy miféle szerelmi tanácsokkal szolgálhat az Ördögfióka,
de hiába próbálta Lyanna értésére adni, hogy nem éppen ezzel az emberrel kéne
barátkoznia. Húga a rá jellemző makacssággal állította, hogy Tyrionnal őszinte
barátságot kötöttek, és különben is, tud magára vigyázni.
Így
hát nehezen bár, de nem gyötörte tovább Lyannát, mert tudta, úgy végképp
bezárja maga előtt a testvéréhez vezető ajtót. Ám titokban rajta tartotta a
szemét. De azt nem tagadhatta maga előtt, mennyire kíváncsi és megbántott.
Szerette volna, ha Lyanna neki csiviteli el minden gondolatát, ahogyan eddig. Nehezen
birkózott meg a változással. Ha pedig arra gondolt, hogy szeretett húga elmegy
Királyvárba, amennyiben édesapjuk elvállalja a Király Segítőjének megtisztelő
posztját, ő viszont itt marad, elszorult a szíve. Felsóhajtott, megrázta fejét,
majd magára hagyta a párost az udvaron. Szürke Szél a nyomában loholt, és
megbökdöste nedves orrával gazdája kezét.
Bús
gondolataiból ser Rodrik Cassel rántotta ki. Apja egyik legközelebbi embere
karon fogta őt, és a tanácsterembe vitte. Ned komoran állt az asztal mellett.
Fia láttán azonban halványan elmosolyodott, majd leültette őt, méghozzá a
jobbjára. Robb melle dagadt a büszkeségtől, hiszen a legfontosabb helyen
foglalhatott helyet. Rövid időre félre tudta seperni húga és öccse iránt érzett
szomorú gondolatait. Rádöbbent, hogy ég a vágytól: bele akart látni édesapja
gondolataiba – hiszen a baleset miatt felbolydult egész Deres, ő pedig alig
látta Nedet, szót váltani pedig esélye sem volt vele. Csak azt tudta, hogy
milyen ajánlatot tett Robert király.
Az
ifjú farkas sima homlokát most az aggodalom ráncai lepték el, ahogy édesapja
beszélni kezdett. Látta, hogy Ned gyötrődik a kötelesség és saját érdeke
között. De őt is ezernyi érzés járta át.
Ott
ült az édesapja, ser Rodrik és Luwin mester társaságában, és igazi, felnőtt
férfinek érezte magát. Ritkán került ilyen helyzetbe. Zavarba jött,
egyszersmind roppant mód élvezte, hogy férfiként kezelik, s egyenlő partnerként
fordulnak hozzá. Abban persze kételkedett, hogy tud-e megfelelő tanácsot adni. Hiszen
hiába oktatta őt történelemre és a hadászat elméleti alapjaira a mester, a ser
pedig a kardforgatás művészetére, mégis úgy érezte, hogy éles helyzetben nem
tud mit mondani, hogy mindaz, amit megtanult, csupán porszagú lexikai tudás, és
ő képtelen rá, hogy a gyakorlatban is tudja alkalmazni. Mégis nagyon
igyekezett, úgy érezte, most jött el az idő a megmérettetésre, a bizonyításra.
Úgy
tűnt azonban, hogy édesapja csupán ki akarta önteni egy másik férfinek a
lelkét, s erre alkalmasnak tartotta felnőtt korba éppen átlépő fiát. Robb
sejtette, hogy az édesanyja bizonyára nem így vélekedne: Catelyn úrnő inkább
tartotta őt kisfiúnak, mint férfinak, és azt sem helyeselné, hogy Robb részt
vesz ezen a zártkörű gyűlésen, de az asszonyoknak nem kell mindig mindenről
tudniuk. Így a fiú számára természetes volt, hogy bizalmas tanácskozásukról
senkinek sem beszél, még szeretett ikerhúgának vagy Theonnak sem.
Ahogy
megismerte az apja gondolatait, aggályait, attól a perctől fogva ő maga is
elmerült a gondokban, mintha a döntés súlya az ő vállait nyomná. Úgy kezdett
magában mérlegelni, mintha ő volna Ned helyében.
A
legfőbb érve az volt, hogy valószínűleg ő sem fordítana hátat Theonnak vagy
Jonnak, nem mondana nemet, ha szívességet kérnének tőle – hiszen Robert király
éppolyan fivér volt Eddard nagyúr számára, mint Robbnak a féltestvére és a
nevelt fiú. Ám Robb elgondolkodott azon, mi volna, ha neki is lenne már
családja. Vajon akkor is könnyedén hátra tudná hagyni felépített kis
birodalmát, szeretett emberei és családja nagy részét? Okos fiú lévén arra is
rájött, amit apja nem mondott ki: hogy Deres ura túlságosan becsületes és
egyenes a Királyvárban uralkodó fertőhöz. Ned Starkot az is megrázta, amikor
végre kellett hajtania a halálos ítéletet a szökött fekete testvéren. Mi volna
vele az intrikáktól, álnokságoktól, értéktelenségtől hemzsegő Királyvárban?
Robb
látta az apján, hogy kétségei gyötrik őt. Hogyan is hagyhatná itt sebesült
fiát, aki tán soha többé nem tér magához? Hogyan mehetne el így, hogy felesége
már csak árnyéka önmagának? Robert király őszinte sajnálatát fejezte ki, amikor
értesült Bran állapotáról, ám felajánlását nem vonta vissza. Ahogy mondta, a
birodalomnak változatlanul szüksége volt egy kiváló Segítőre, és ezen nem
változtatott ezernyi összetört csontú kisfiú sem.
Miközben
ser Rodrik és Luwin mester érveket és ellenérveket sorakoztattak fel az indulás
és a maradás mellett, Robb előtt lassanként még egy gondolat bontakozott ki: ha
az édesapja elmegy, attól a perctől fogva ő lesz az úr. Az ő felelőssége lesz
Deres, neki kell megvédelmezni és továbbra is virágoztatnia. Az ő feladata
lesz, hogy vigyázzon az édesanyjára, öccseire, és a ház népére, akik velük
maradnak majd. Ő ül majd ennél az asztalnál azon a díszes széken, amelyen most
még az édesapja, s ő tárgyal majd az északi urakkal, ő ír fontos leveleket, ő
engedi útjára a hollókat, amik sorsdöntő üzenetekkel szállnak majd az ég felé. Nagyot
nyelt, és máris érezte, amint a felelősség sötét fellegként telepszik a
vállára.
Azon
a napon Ned nem tudta meghozni döntését – vagy éppenséggel már nagyon is
meghozta, csak maga előtt is igyekezett titokban tartani. Újabb hét telt el, és
Robb úgy érezte, pillanatról pillanatra felnőttebb. Az első tanácskozást követő
hetedik napon Ned ismét magához hívta őt. Ahogy Robb hallgatta, úgy érezte,
mintha a gondok és az aggodalom kétszeres súllyal nehezedik a vállára,
rátelepszik a mellkasára, és máris agyonnyomja őt.
Édesapja
gondterhelt, mégis valahogy beletörődő ráncokkal a homlokán közölte döntését:
elvállalja a Király Segítőjének posztját, és három napon belül elindul
lányaival Királyvárba.
Szia! :)
VálaszTörlésEngem érdekelne, és a tag is jó volt, elolvastam. :) Szóval bátran!
Tetszett ez a fejezet is, ahogy nyomon követhettük Robb gondolatait, érzéseit. Olyan aranyos, hogy így szereti és félti Lyannát, nagyon jól átjött a testvéri szeretet. :) De most már nagyon fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mit ügyezhetett a lány Tyrionnal. Szerintem Jaime-vel kapcsolatos a dolog. :3 Remélem... :D Engem eddig Lyanna szála érdekel a legjobban, már várom, hogy újra feltűnjön! :)
Szia!
TörlésHm, köszönöm az érdeklődést, akkor még néhány átolvasás után valószínű, hogy publikálom itt :)
Nagyon örülök neki, hogy tetszett, és az is, hogy Robb még épp aranyos, nem akartam, hogy átessen az idegesítő bátyó szerepébe, hiszen őt tényleg csak az őszinte szeretet vezérli, ezért is nem nyaggatja Lyannát végül.
Nos, az ügyezésről talán kiderül ez-az a következő fejezetben, ugyanis úgy tervezem, hogy az Lyannáé lesz majd :) Nagyon örülök, hogy ennyire érdekel Lyanna :)
Várlak vissza! :*
Ez is nagyon jó lett! Olvastam, hogy nem igazán szereted a párbeszédeket, de szerintem ide elkélt volna... Kicsit már monoton volt, hogy úgy mondjam. Kíváncsi lettem volna a pro-kontra, menjen-maradjon érvekre és Eddard szavaira is. Ettől függetlenül mesélésben nagy vagy!
VálaszTörlésAnna
Ez is nagyon jó lett! Olvastam, hogy nem igazán szereted a párbeszédeket, de szerintem ide elkélt volna... Kicsit már monoton volt, hogy úgy mondjam. Kíváncsi lettem volna a pro-kontra, menjen-maradjon érvekre és Eddard szavaira is. Ettől függetlenül mesélésben nagy vagy!
VálaszTörlésAnna
Ez is nagyon jó lett! Olvastam, hogy nem igazán szereted a párbeszédeket, de szerintem ide elkélt volna... Kicsit már monoton volt, hogy úgy mondjam. Kíváncsi lettem volna a pro-kontra, menjen-maradjon érvekre és Eddard szavaira is. Ettől függetlenül mesélésben nagy vagy!
VálaszTörlésAnna
Kedves Anna!
TörlésNe haragudj, hogy csak most válaszolok, el voltam havazva kicsit.
Köszönöm a véleményed, szeretnék ezen változtatni, hogy kicsive ltöbb párbeszéd legyen.
Lyanna