23. fejezet - Robb

Sziasztok, Drágák!

A szokásossal kezdem: nagyon-nagyon köszönöm, hogy ennyien kattintottatok! Emellett szuper örömhírrel szolgálhatok: a blog 2. helyezért ért el a Blueberries design oldalán! Ezúton is köszönöm, nagyon boldog és büszke vagyok.

Eljutottunk egy kritikus ponthoz, ahol jelentősen eltérek a könyvektől és a sorozattól, éppen ezért epekedve várom, mit gondoltok, ne tartsátok magatokban a véleményeteket!

Jó olvasást!

Robb gondterhelten meredt a messzeségbe lova hátán ülve. A mögötte álló nehézségek apró ráncot véstek két szemöldöke közé, hisz sokszor ráncolta a bajokon elméledve. A távolba vesző hetek megkeményítették szíve kérgét, ám belül még forróbban dobogott, mint korábban. Szíve mélyére zárta érzelmeit, s csak nagy ritkán vizsgálta meg őket. Az utazás Walder Frey otthonába éppen alkalmasnak bizonyult ahhoz, hogy megtekintse eltemetett érzéseit.

Elsőként asszonya, Jeyne képe bukkant fel előtte. A törékeny, bájos teremtés nem tartott vele a menyegzőre, amelyen Robb nagybátyja, Edmure feleségül készült venni Roslin Freyt. Robb nem bánta, nem kívánta kitenni ifjú kedvesét az utazás kellemetlen fáradalmainak. Remélte, hogy Jeyne viselős, talán mire visszatér a menyegzőről, már biztossá válik a jó hír. A lehetőség, hogy apa lehet, gyengédséggel borította el, egyszersmind hihetetlen büszkeséggel. Férfiassága próbájaként élte meg, ugyanakkor máris végtelen szeretettel gondolt születendő gyermekére. Eszébe jutott édesapja remek példája, s elhatározta, hogy legalább olyan gondoskodó, példamutató és szerető szülő lesz majd, mint amilyen az apja volt.

Robb érzései egyre mélyebbé váltak násza hetei alatt. Jeyne gyengéd és szerető asszonya volt, épp megfelelő társ egy gondterhelt leendő király számára. Jeyne mindig meghallgatta, lelkesen osztozott terveiben, tisztelte, mindig tudta, hogyan bánjon vele. Robb egyre kevéssé bánta, hogy megszegte Walder Freynek tett fogadalmát.

Ráadásul a Westeros meghódítására irányuló tervei is szépen alakultak. Serege egyre duzzadt, s úgy tervezte, a menyegzőt követően útnak indul Királyvárba. Nem szegte kedvét, hogy a Tyrellek megérkeztek a fővárosba, s feltehetően jókora haderőket vittek magukkal. Úgy remélte, némi ügyeskedés árán akár össze is foghat velük. Hallott már lady Olenna Tyrellről, a csavaros észjárású idős hölgyről, aki nem szívlelte a Lannistereket, ellenben befolyása jókora volt. Úgy gondolta, benne méltó csatlósra találhat.

Robb máris látta önmagát, amint dicsőségesen ül tort a halott király teteme felett, oldalán asszonya és még eleven családtagjai... Igyekezett elhessegetni magától a becsvágyra utaló képeket. Ezek Robb, az éretlen fiú gondolatai voltak. Robb, az Ifjú Farkas, Észak királya nem elmélkedett, hanem cselekedett, majd pedig győzelmet aratott.

Gyengéden gondolt ikerhúgára, Lyannára, akit minden vágya volt kiszabadítani az ellenség karmai közül. Aggodalmat érzett, ám biztosan tudta, hogy legkedvesebb testvére él. Úgy vélte, hogyha Lyanna halott volna, arról bizonyosan tudna, érezné, a szívéből hiányozna ugyanis egy darab. Mindennél jobban várta, hogy megerősödött mellkasára ölelje apró termetű húgát, vágyta a leány hajából áradó, megnyugtató levendulaillatot, a kellemes társalgást. Ki akarta önteni a szívét ikerhúgának, el akart mesélni neki mindent, ami a külön töltött hónapok alatt történt. Csüggeni akart Lyanna szavain, tudni arról, ami a leánnyal esett meg. Sosem voltak még távol egymástól, s Robb kénytelenül ismerte be, mennyire szüksége van testvérére. Sansáért és Aryáért nem is igen aggódott, bízott Lyannában, tudta, hogy a leány mindent megtesz, hogy megóvja húgaikat.

Robb az előtte lovagoló édesanyjára pillantott. Az asszony mintha éveket öregedett volna, mióta a férje meghalt. Robbot emésztette a bánat, de fűtötte is a bosszúvágy, a tervek, amikkel büszkévé teheti és megbosszulhatja édesapját. Az édesanyja azonban teljes valójában átadta magát a gyásznak, elvakította, s Robb kényszerűen ismerte be magának, hogy néha ésszerűtlen döntésekre készteti a bánat az asszonyt. A fiú aggódott érte. Ha szíve vágyát követi, akkor bizonyosan visszaküldte volna Deresbe, hogy Theon vigyázzon rá, ám tudta, hogy az anyja nem állna kötélnek. Megfeszülő állkapoccsal szegezte száraz szemét a Freyek ikertornyára. Robb tudta, hogy még mindig haragos, amiért ő a tudta nélkül, egy ígéretet megszegve házasodott meg.

Mélyet sóhajtott, amint belovagolt Szürke Szél oldalán a tágas udvarba, ahol jókora sürgés-forgás fogadta a leendő férj rokonságát. Robb tudta, hogyha máshogy dönt, akkor az ő tiszteletére készülődnének, s egy röpke pillanatra elöntötte a szégyen, amiért megszegte az ígéretét. Azután megrázta magát, egyenes derékkal, királyként lépett be a toronyba. Szürke Szelet odakint kellett hagynia, ám nem nyugtalankodott emiatt. Megpaskolta a rémfarkas busa fejét búcsúzóul.

Az ikertornyok egyikébe belépve alázatosan hajtott fejet a menyétképű Walder Freynek, aki rengeteg leszármazottja s legújabb, meglehetősen ifjú arája között ült gőgösen.

Robb felöltötte halovány, udvarias mosolyát, amint helyet foglalt előkelő helyén. Társalgott, alázatoskodott, de fárasztotta az udvariasság. Ugyanakkor fegyelmezetten tűrte a formaságokat, tudta, vezekelnie kell. Igyekezett tiszteletet parancsolónak mutatkozni, s úgy vélte, a sötét, egyszerű ruha, amelyet nyakánál két összekapaszkodó rémfarkasos csat díszített, hozzájárul uralkodói külleméhez. Nem volt éppenséggel hiú, de mióta nagyszabású cselekedetekre készült, fontosnak érezte az efféle formalitásokat.

A zajos nagytermen körülpillantvza úgy látta, hogy Edmure bátyja igencsak kedvét leli ifjú asszonyában. Roslin Frey bájos volt és törékeny, rózsás arcán finom vonások uralkodtak, sötét haja pedig puhán tekergőzött elefántcsont ruhájára. Edmure mosolyogva pusmogott a fiatalasszonynak, aki szelíden, lesütött szemmel ismerkedett leendő férjével.

Robb a fürjtojásokkal töltött galambsültből falatozva kezdett bízni abban, hogy a menyegző sikerrel zárul, s hogy Frey megbocsátott neki. Hisz evett a kenyérből és a sóból, északi szokások szerint tehát nem bánthatták egymást többé.

Édesanyja tekintetét kereste, ám a komor márványarc nem pillantott rá, lady Catelyn feszült gondolataiba merült, ha éppen nem a mellette helyet foglaló Roose Boltonnal beszélt. Robb sóhajtott, s elmerengett, feleségét, Jeyne-t látta maga előtt, amint mindenre készen várja őt az ágyban elnyúlva. Nem fordított több figyelmet a Bolton-ház jeges tekintetű fejére, s ezzel végzetes hibát vétett.  

Eközben Edmure-ról már elkezdték lehúzni a ruhákat az asszonyok, az ifjú aráról pedig a férfiak, ahogyan északi szokásoknak megfelelő volt. Ezzel jelezték, hogy a friss házasoknak ideje elhálni a nászt, míg a vendégsereg tovább mulat féktelenül. Az ünnepelt pár eltűnt a nagyteremből felfelé vezető lépcsősoron. Robb mosolyogva kortyolt boroskupájába.

Először észre sem vette, mennyire megváltozott a teremben a hangulat, oly hirtelen, mintha egy gyertyát fújtak volna el. Azután felcsendült a vészjósló, csontokat rezegtető dallam, s a balsejtelem kivirágzott az Ifjú Farkas bensejében. A karzaton, ahol a muzsikusok foglaltak helyet, húrok pendületk, íjak zizegése hangzott. A következő pillanatban a Robb kíséretébe tartozó katonák holtan zuhantak a padlóra, mellükből vörös tollakkal ellátott nyílvesszők meredtek elő. Robb vadul ugrott talpra, kardjáért nyúlt, ám két katona lefegyverezte, ő pedig hiába küzdött. A rémület, a kisfiú jeges félelme elborította, elnyelte. Roose Bolton ott termett előtte, jégszeme élettelenül csillogott. Robb az édesanyját kereste. Lady Catelyn elszánt amazonként tartotta maga előtt Aegon Freyt, a vén Walder egyik leszármazottját.

-          Engedjétek el a fiamat! Végezzetek velem, de őt hagyjátok! – kiabálta az asszony.

Roose Bolton jegesen elmosolyodott, talán el sem jutott romlott, ravasz elméjéig, ami történt. Pengeéles tőrét Robb gyomrába mártotta, majd a mellkasába.

-          A Lannisterek üdvözletüket küldik – suttogta.

Robb testében szétáradt a fájdalom. Arcát értetlen kifejezés borította el. Jól tudta, mi történt, csak azt nem, hogy miért. Egy megszegett eskü az életébe kerül? Nem tudott tovább gondolkodni. Lassan ereszkedett térdre, karcsú ujjait a gyomrán tátongó sebre szorította, de a vére csak ömlött és ömlött. Egyre gyengült, lassan köd ereszkedett a szeme elé. Hallotta, ahogy az édesanyja zokogva vágja el Aegon Frey torkát, majd feléje rohan. Robb a földre csúszott. Jeyne arca úszott elé, ami lassan átfordult Lyannáéba, majd az édesapjáéba. Az édesanyja szörnyű hangokat hallatva zuhant mellé. Robb minden erejét összeszedve oldalra fordította a fejét, de szeretett anyja szemében már nem csillogott élet. Nyakát vérpatak vonta be groteszk ékként.

Az élet sebesen szivárgott el az Ifjú Farkasból, nem tudott gondolkodni, nem tudta átkozni magát. Mielőtt minden elsötétült volna előtte, a fő hely felé fordította a fejét. Az utolsó, amit látott, Walder Frey elégedett fintora volt.

Lassan kezdte újra érezni a tagjait. Minden porcikája reszketett a hidegben, a gyomra és a mellkasa szúrt és égetett. Sokáig nem tudta kinyitni a szemét, csak hevert, a sötétség szúrta a bőrét. Azt gondolta, ez a halál. Bizonyos, hogy meghalt, Roose Bolton végzetes sebeket ejtett rajta. Nem volt kellemetlen érzés. Nem látott ugyan, de ennél sokkal rosszabb is lehetett volna. Azután hangokat hallott a sötétségből. Róla beszélgettek, lassan újjáéledő elméje tudta, hisz hallotta a nevét, azt is, amit édesanyja adott neki, azt is, amit a vért kívánó nép.

Nem telt el sok idő, és elérkezett a pillanat, amikor Robb Stark ismét látott. Egy barlangban hevert, körülötte rongyos, mégis állig felfegyverzett emberek. Kezdett kételkedni abban, hogy meghalt. Lassan, felszisszenve ült fel, hátát a barlang érdes falának vetette.

-          Meghaltam? – csúszott ki a száján az önkéntelen kérdés.

Egy férfi lépett hozzá. Erős, megtermett testét hajdan talán bíbor színben pompázó, mára megfakult ruha fedte. Robb könnyedén odaképzelte izmos karjába a lángoló kardot, amellyel ellenségeinek lovát félemlítette meg... Myri Thoros térdelt mellette. Apja elbeszéléseiből jól ismerte a vörös istent, R’hllort szolgáló papot. Thoros kicsit sem volt hasonlatos paphoz. Ám Robbot ez a legkevésbé sem érdekelte. Fegyvertelen volt és gyönge, élete a férfi kezében. Thoros megszólalt, reszelős hangja megnyugtatta a fiút.

-          Meghaltál. De most újra élsz.

Robb körül megfordult a világ. Szorosan lehunyta a szemét, míg meggyötört elméje igyekezett befogadni a hallottakat. Tehát csoda történt vele, vagy ördögi praktika. Száraz torka alig tudta kiengedni a szavakat:

-          Mondj el mindent, kérlek!

Myri Thoros pedig mindent elmesélt. Volt, amit biztosan tudott, volt, amire csak következtetett, de Robbnak nem számított. Miután meghalt, lord Frey emberei le akarták fejezni, s az időközben lemészárolt farkas, Szürke Szél fejét varrni a nyakára, ezzel mutatva, mi jár az esküszegőknek. Ekkor támadt Thoros egyik embere a táborra, ezzel megzavarva a borzalmas előkészületeket. Walder Frey dühében a folyóba dobatta Robb sápadt testét. Myri Thoros néhány kőhajítással lejjebb várta, hogy kifoghassák. „Szerencse – mondta –, hogy nem töltöttél túl sok időt odaát. Különben elveszítetted volna a személyiségedet.” 

Robb megborzongott. Már értette, mi az a kongó, fájdalmas üresség a szívében: Szürke Szél halála. A rémfarkas elevensége nem volt ott többé vele. Beharapta alsó ajkát, hogy ne csorduljanak ki könnyei. Feltámadásának tényét egyelőre fel sem foghatta.

-          Nem sikerült feltámasztanom téged. Talán a gyűlölet miatt, amivel megöltek. Beric Dondarrion azonban képes volt rá. Már számtalanszor győzedelmeskedett a halál felett. Ezúttal átadta neked az erejét és az életet – mondta elmélyülő hangon Thoros.

Robb feje túlságosan hasogatott a rengeteg hihetetlen tudnivalótól. Nem tudta megköszönni, de Thoros mintha értette volna, mennyire szeretné, mert bólintott.

-          Anyám? – kérdezte Robb.

-          A feltámadás nem egyszerű dolog, Ifjú Farkas. Komoly ára van, sokat fizettünk az életedért. Te magad is örökké viselni fogod a jeleit. Lady Catelynt később találtuk meg. Túl soká volt odaát. Megváltozott volna, ha vissza is tudjuk hozni. Nem az anyád lett volna többé. Te fontosabb vagy a világnak. – Thoros szavai éles pengeként szabdalták fel Robb szívét.

Nem akart ennél többet tudni a feltámasztás földöntúli, veszélyes praktikáiról. Remegve húzta össze magát, s a barlang fala felé fordult. Thoros megértette háborgó lelkét, mert feltápászkodott, majd magára hagyta gyászával.

Hálát kellett volna éreznie a Lobogó Nélküli Testvériség, azaz Myri Thoros és emberei iránt. De a kellemes érzések elkerülték, még nem tudott örvendeni a második esélynek, amit kapott, és ami senki másnak nem adatott meg.

Hangtalanul sírni kezdett. Régóta nem hagyták el könnyek a szemét, ám ezúttal folyamként hömpölyögtek, megültek vöröses szakállában. Egyre csak édesanyja élettelenné tompuló szemét látta, a vörösen bugyogó vérét, a rettenetes, csontig hatoló, baljós zene a fülében visszhangzott. Szürke Szél utolsó pillantását látta, érezte a hamuszín bundát az ujjain, amint utoljára megveregette a rémfarkas fejét.

Addig kesergett, míg nyugtalanul el nem aludt. Álmában rémképek kergették egymást halott szüleiről, kiterítve látta még eleven testvéreit és Jeyne-t, majd feltámasztva, de akkor már nem voltak önmaguk többé, vérfagyasztóan komor arccal közeledtek felé, ő pedig felriadt. Megnyugvást keresve tapogatózott maga körül a rémfarkasát keresve. De az álom béklyóit lerázva ráébredt: nincs már Szürke Szél, hogy meleg testével társa és támasza legyen.