21. fejezet - Tyrion

Sziasztok, Kedveseim!

Nos, ismét elnézést kell kérnem a sok késés miatt. Nem akarok hosszan magyarázkodni: államvizsga, új munkahely, röviden így tudom összefoglalni a késés okát. Igyekszem mostantól rendszeresebben hozni a részeket, de inkább nem ígérek semmit. 

Akik ennek ellenére is velem tartanak, azoknak nagyon hálás vagyok, ahogyan azoknak is, akik kommenteltek! Nagyon köszönöm, s várom, hogy máskor is írjatok, legyen az negatív vagy pozitív vélemény, mindennek borzalmasan örülök mindig.

Hamarosan egyéves lesz a blog! Ennek örömére igyekszem majd kitalálni nektek valami meglepetést! :)

Nem is húzom tovább az időt, jó szórakozást, várom a visszajelzéseket! Mit gondoltok az új szereplőkről és erről a fordulatról?

Tyrion az előző nap elfogyasztott bortól kissé kóválygó fejjel várt Lyannára, miközben lehunyta a szemét, hogy kizárja a kellemetlenül tűző napsugarakat. Tudta, már akkor tudta, amikor az első pohárral felhajtotta, hogy nem volna tanácsos annyit innia, főleg nem egy fontos nap előestéjén, de nem tehetett róla, úgy érezte, ha nem próbálja borba fojtani a rengeteg aggodalmat, akkor ellobban, akár a gyertya lángja. Egyetlen porcikája sem kívánta az apja szerint megtisztelő posztot. Lord Tywin szerint örülnie kellett volna annak, hogy ő fogadhatja Dorne hercegét, Oberyn Martellt, a Kistanács új tagját, ráadásul mint a Király Segítője. Tyrion rosszat sejtett, a bor azonban segített neki elfojtani a kínzó előérzeteket, amelyeket sajnos tapasztalatokra alapozott, ezért talán többek is voltak puszta sejtelmeknél. Ráadásul Shae sem állt rendelkezésére, Sansának kellett segédkeznie valami ostobaságban... Sansának, a feleségének.

Tyrion a halántékára feszítette tömpe ujjait, keserves nyögéssel nyomkodta a bőrét, amit túlságosan forrónak érzett. Az elmúlt hetek annyi változást hoztak, hogy még mindig képtelen volt feldolgozni a számtalan eseményt, amelyeknek java része kellemetlennek bizonyult. A menyegzőt sem ő, sem Sansa nem kívánta, mégsem volt más választásuk. Tyrion nem tudta, melyikük ódzkodott jobban e kényszerű kötelességtől. Az ifjú Stark leány – immáron Lannister, emlékeztette magát – kókadozott, még nővére sem tudta felvidítani, noha Lyanna mindent megtett, hogy mosolyt csaljon húga beesett arcára. Pedig Tyrion egy ujjal sem ért hozzá, noha nem lett volna ellenére. Sansa sápadtsága és látható undora dacára bájos és hamvas teremtés volt, Tyrion pedig férfi...

Viszont szerette volna megtartani még a fejét, hiszen a testrész számtalan csávából húzta már ki korábban. Az elméje és a szája jelentették a védősáncait és a támadóállásait is. Shae pedig bizonyosan megszabadította volna tőlük – vagy valami rosszabbtól, mondjuk a farkától –, ha megtudja, hogy Sansa úrnő már nem szűz. Ám az ifjú ara három hete érintetlen volt, akár a frissen hullott hó. Lord Tywin pedig kezdett nyugtalankodni, s közölte legkisebb fiával, hogyha nem nemz rövidesen örököst, akkor kénytelen lesz lépéseket tenni. Tyrion azonban sokkal inkább aggódott Shae, mint az apja miatt. A fiatal nő érthető módon rettentően viselte, hogy Tyrion megnősül, s az Ördögfióka utolsó, elkeseredett lépésként kedvesét nevezte ki felesége fő szolgálóleányának. Így Shae a közelében lehetett, s megnyugodhatott afelől, hogy a férfi nem nyúl az asszonyához.

Tyrion meglehetősen kínos helyzetét szorongva bár, de megosztotta barátjával is, s Lyanna a tőle megszokott kedvességgel és megértéssel fogadta a híreket. Pedig a leánynak nem lehetett könnyű, minden bizonnyal húga sirámait is végig kellett hallgatnia. Lyanna nem gyűlölte meg őt azért, amiért Shae-t szereti Sansa helyett, csak azért könyörgött neki, hogy ne bántsa meg a húgát. Tyrionnak nem volt szüksége rimánkodásra: esze ágában sem volt fájdalmat okozni Sansának. Inkább elkerülte, amikor csak tudta.

Tyrion remélte, hogy az ő komédiába illő helyzete talán elfeledteti Lyannával saját szívfájdalmát. Négy hosszú hét telt el Petyr Baelish távozása óta, s Ned Stark erős, sziklaszilárd leánya láthatóan összeroppant, noha igyekezett tartani magát, ahogyan mindig. Nem kókadozott, akár Sansa, derekát kihúzta, fejét felszegte, ám bőrének viaszos sápadtságát, a szeme alatt húzódó sötét karikákat nem tudta elrejteni. Tyrion gyűlölte és félte lord Baelish-t, veszedelmes ellenfélnek tartotta, de ez egyszer betartotta, amit neki ígért: vigyázott Lyannára. Természetesen nem azért, mert a pénzmester erre kérte, hanem mert felelősséget érzett barátja iránt, s remélte, hogy Baelish távollétében felnyithatja a leány szemét a kapcsolat káros hatásaival kapcsolatosan. S ahogyan a helyzet abban a pillanatban állt, talán valaki más is a segítségére lesz majd ebben a küzdelemben... Bár nem volt benne biztos, hogy az a valaki jobb lesz, mint Petyr.

Tyrion kellemetlenül hunyorgott a túlságosan is erősnek érzett napfénytől, Bronn pedig nem tartott árnyékot számára. Podrick Payne, hűséges és esetlen fegyerhordozója aggodalmas kérdésekkel faggatta, amitől csak még inkább megfájdult a feje.

Lyanna akkor lépett elő az árnyékból, amikor Tyrion már azt gondolta, visszafordul, s induljon csak az apja a vendég fogadására. A leány sötétzöld bársonyruhát viselt, amelynek ujjai kis híján a földet seperték, vörös haja pedig hosszú varkocsba fonva kúszott a hátára, néhány kósza tincs elszabadulva hullott fehér arcába. Tyrion ráébredt, hogy a leányban még bánatában is több élet zubog, mint Sansában, mosolya még úgy is ragyogott, hogy az Ördögfióka tudta, mi rejtőzik a szívében. Tyrion a fejfájás dacára elmosolyodott, majd felnevetett: Pod ugyanis elejtette Tyrion holmiját a leány láttán, majd pirosló fülekkel szedegette a földre ejtett dolgokat, miközben zavartan köszörülte a torkát.

-          Miért nem árulod el végre, miért szükséges veled tartanom? – kérdezte Lyanna, amint lóháton útnak indultak.

Lyanna fennséges látványt nyújtott a deres kanca nyergében ülve, miközben a szürke és mostanra hatalmassá nőtt rémfarkasa, Alysanne a hátas mellett kocogott. Nem csoda, hogy Pod kis híján lezuhant saját lova nyergéből, úgy bámulta az úrnőt. Tyrion intett kísérőinek, hogy menjenek előre, majd miután Bronn és Pod – utóbbi sűrűn hátra-hátrapillantva – előrelovagoltak, Lyannához fordult:

-          Fontos dolgot kell közölnöm, hölgyem. Én is csak néhány napja szereztem tudomást erről az egészről. Úgy kellett kihúznom mindent az apámból. Most pedig figyelmeztetni akarlak arra, hogy mi következik. Azért kértelek, hogy Oberyn herceg elé járulj velem, mert... Ő a jövendőbelid apám akarata szerint.

A férfi úgy gondolta, ezúttal nem volna célravezető módszer a túlzott finomkodás, úgy vélte, jobb túlesni a kellemetlen hír közlésén mielőbb. Aggódva nézett Lyannára, a leány pedig még inkább elsápadt, úgy roskadt össze egyenes tartása, akár a vadvirág, amelyet lekaszálnak a gyomokkal együtt.

Tyrion már régóta tudta, hogy az apja szövetséget akar kiépíteni Dorne-nal. Volt miért hízelkednie Doran Martellnek, Dorne jelenlegi uralkodójának. Éppen ezért hívta meg Dorant, hogy üljön a Kistanácsba, segítse Joffrey király uralkodását. Ez volt lord Tywin Lannister békejobbja, Doran pedig el is fogadta, noha köszvénye miatt maga helyett legidősebb fiát, Oberyn herceget küldte. Lord Tywin talán azt hitte, ezzel az ügy elintéződött, de Tyrion tartott tőle, hogy nem így van. Oberyn Martell hírhedt volt forrófejűségéről, nagy étkéről, ha a borról, a nőkről és ami azt illeti, a férfiakról volt szó. Tyrin erősen kételkedett abban, hogy Oberyn békés szándékkal érkezik. Az Ördögfióka jól ismerte a történetet: a herceg húgát, Eliát az utolsó Targaryen király ölette meg. Oberyn hírét ismerve kételkedett abban, hogy a herceg nem bosszúért érkezett.

A végső csapást azonban az a tény jelentette, hogy lord Tywin ezzel a férfival akarta összeházasítani Lyannát. Tyrion dühödt kérdéseire elárulta, hogy a frigybe maga Eddard Stark is beleegyezett.

-          Ha sikerül megnyernünk Dorne-t, és összeházasítjuk lady Lyannát és Oberyn herceget, akkor két nagy támaszpont is a miénk lesz! – mondta magabiztosan lord Tywin.

Tyrion jól tudta ezt, ám abban kételkedett, hogy lord Eddard valaha is rábólintott volna a frigyre. Viszont bizonyítékkal nem tudta alátámasztani kételyeit. De nem tehetett semmit azon kívül, hogy figyelmezteti Lyannát, mi készül.

-          Hölgyem? – szólította meg óvatosan a leányt, aki láthatóan nem éppen rózsás gondolataiba merült.

-          Lord Tywin miért nem szólt a döntéséről? – kérdezte végül, hangjából és arcából Tyrion nem olvashatott ki semmit.

-          Gondolom azért, mert tartott tőle, hogy lázadozol ellene, amit éppenséggel magam is teszek.

Lyanna összeszorította a fogát, majd lassan bólintott. Tyrion meglepetten meredt rá. Azt gondolta, a leány ha nem is zokog majd, de tanújelét adja összeomlásának. Talán Lyannának már annyi szörnyűséget kellett átélnie, hogy semmi sem fog rajta immáron.

-          Megakadályozzuk ezt a házasságot, megígérem! Feltéve, hacsak nem akarod – mondta Tyrion.

Lyanna fájdalmas grimasszal felelt, mint aki teljes mértékben összezavarodott, s nem tudja, mivel okozna saját magának jót.

-          Mégis mit tehetnék? Ha Petyr nem ér vissza, mire a menyegző esedékes lesz...

-          Ha Oberyn és te is elzárkóztok, akkor az apám nem házasíthat össze titeket erőszakkal! – mutatott rá Tyrion, Lyanna pedig elgondolkodva bólintott.

-          Milyen ember a herceg? – érdeklődött néhány pillanattal később, Tyrion elméjén pedig átfutott a rémült gondolat: talán Lyanna el akr menni vele mint az asszonya?

Bár megértette volna, a leány így elmenekülhetett volna Cersei gyűlölete elől, Petyr árulásától, attól a helytől, ahol az édesapját megölték, távol a háborútól, amit részben a bátyja vívott... Ugyanakkor a megfutamodás nem rá vallott volna. Emellett pedig szerelmes volt. Tyrion összezavarodott, erre a kérdésre igazán nem számított. Talán Lyanna csupán meg akarja ismerni a herceget, mielőtt kategorikusan nemet mond. Ez Lyannára vallana. Mindenkinek adott egy esélyt, sokszor túlságosan sokat is...

-          Ha Baelish nem ideális számodra, akkor Oberyn végképp alkalmatlan. Én aztán tudom, mi a hedonista életmód, de ő engem is jócskán túlszárnyal. Emellett veszélyes, bosszúszomjas és lobbanékony. Bajt hozna rád.

-          Ezek szerint meg tudja védeni az asszonyt, akit szeret – morfondírozott Lyanna, mintha komolyan fontolóra vette volna, hogy Oberyn arája legyen.

-          Semmi sem szent számára! – fakadt ki Tyrion, Lyanna azonban hetek óta abban a percben mosolyodott el először őszinte izgalommal.

-          Azt hiszem, kellemes élmény lesz őt megismerni – jelentette ki végül, s onnantól fogva Tyrion egy szót sem tudott kicsalni belőle.

Dorne hercege néhány fős kísérettel a háta mögött érkezett. Tyrion csecsemőként feküdt a bölcsőjében, amikor legutóbb találkozott vele, így fogalma sem lehetett arról, hogyan fest Oberyn. Ám amint meglátta a Dorne-ból érkezőket, rögvest felismerte. A herceg délcegen, magasan és ruganyos léptekkel közeledett feléjük, aranyló homokként folyta körül karcsú testét tunikája. Napbarnított bőre, fekete arcszőrzete és haja még erőteljesebben kiemelte vakító fehér fogsorát, amint csábító mosolyt vetetett Lyannára. Markáns vonásai dacára igazán vonzónak tűnt, s Tyrion látta, hogy Lyanna is ugyanezt gondolja. A leány legszebb mosolyával ajándékozta meg a herceget, majd udvariasan köszöntötte a kíséretét is.

-          Bemutatom a kedvesemet, Homok Ellariát – szólalt meg zengő, idegen akcentusával egzotikusan csengő hangján Oberyn.

Tyrion alig tudta leplezni meglepettségét, amint a herceg magához karolt egy karcsú, magas nőt, akinek ébenfekete haja selymesen kígyózott kivágott ruhája anyagán. Egy pillanattal később azonban Tyrion bosszankodott önkéntelen reakcióján. Elvégre éppen ő okította Lyannát Oberynnel kapcsolatosan. Tudta, milyen ember. Kitelt tőle, hogy leendő arája elé hozza a szeretőjét.

Ellaria ugyancsak káprázatos volt rézszín bőrével és igéző, hollófekete szemével, s Tyrion azon már meg sem lepődött, hogy fattyú. Ahogyan Északon Havasnak nevezték a házasságon kívül nemzett gyermekeket, úgy Dorne-ban Homoknak. Oberyn öntörvényű természetére vallott, hogy éppen egy fattyú asszonyt választ maga elé, s büszkén vállalja is döntését a világ rosszindulatú szeme előtt.

Tyrion alig várta, hogy megpillantsa apja felháborodott arcát, amint tudomást szerez a fattyú szeretőről, ennél jobban csak a nővére eltorzult képére volt kíváncsi. Kárörvendése mellett azonban felrémlett benne a tény: Oberyn tudta, hogy kivel kívánják összeadni, nem is emelt kifogást, ennek ellenére mégis magával hozta a káprázatos, buja szeretőt.

-          Már megbocsáss, hercegem, de lady Lyanna Stark a leendő arád – mondta Tyrion a lehető legtapintatosabban, noha ez a hozzáállás nem jellemezte, s abban a pillanatban is csupá Lyanna becsületét kívánta védeni, amennyire lehetséges.

-          Nos, Segítő úr, ez egyikünknek sincs ellenére – szólalt meg Ellaria buján duruzsolva, Oberyn pedig bólogatott, arcán pimasz mosollyal fürkészte leendő asszonyát.

Tyrion elképedve meredt a párosra, ám ők mindenféle szégyenérzet nélkül néztek vissza rá és Lyannára. A leány sápadt orcáján lángrózsák nyíltak, mégsem háborodott fel, nem távozott királynői méltósággal, megsemmisítve a Dorne-ból érkezőket. Lyanna hagyta, hogy Ellaria belé karoljon, mintha a leány is csak egy alantas, egyszerű nőszemély lenne, s Lyanna kissé zavartan bár, de vele tartott, hamarosan pedig elmélyülten csevegtek. Oberyn kedvtelve nézett utánuk, még az ajkát is megnyalta, majd a nők után sietett.

Tyrion elképedve állt, lába földbe gyökerezve. Úgy érezte, hogy az ügy sokkal komolyabbra fordult ahelyett, hogy kissé egyszerűbbé vált volna. Gyötrődve sóhajtott, a fájdalom a homloka mögött ismét felhorgadt, ő pedig lassan kacsázva indult a furcsa menet után reménykedve abban, hogy több rossz már nem történik.