5. fejezet - Tyrion

Kedves Olvasók, Látogatók!

Először is: elnézést a kisebb késésért, a húsvéti forgatag kicsit bekebelezett engem is.

Másodszor: éppen ma ünnepli egy hónapos "születésnapját" a blog! :) Köszönöm, hogy eddig is velem tartottatok, a sok kommentet, és a két új feliratkozót! Kérlek Titeket, ha van véleményetek az itt leírtakkal kapcsolatban, ne habozzatok kinyilvánítani. Minden visszajelzés nagyon megörvendeztet :) 

Harmadszor: úgy szavaztatok, hogy az új fejezet Tyrion szemszögéből íródjon. Nos, íme. Jó olvasást, várom visszajelzéseiteket, és ne feledjétek: Easter is coming! 

Ahogy lekászálódott a lováról, Tyrion Lannister fájdalmasan felnyögött. A nyereg, amelyet ő maga tervezett félresikerült termetére, ugyan pompás szolgálatot tett, mégsem mondhatta el, hogy a lovaglás a kedvenc elfoglaltsága. Már akkor sem rajongott érte túlzottan, amikor gyermekkorában Jaime megtanította rá. Szó se róla, fivére páratlanul türelmes volt, ő már kevésbé. Minden este a fájdalom és a düh könnyeivel a szemében aludt el, és égő sebek borították a combjait és a fenekét. Ám pár hét alatt már képes volt rá, hogy a hátason maradjon, s néhány évvel később megtervezte a nyerget, Kaszter-hegy lovászmesterei pedig elkészítették számára. De még így sem volt ínyére a lovaglás.

Cersei gúnyos kacaj közepette utasította volna el a kérését, ha csatlakozni kívánt volna hozzá és a gyermekekhez a kerekes házban, hogy kényelemben, és pár kupa édes bor társaságában utazzon, így inkább meg sem kísérelte a dolgot. Ahogy a házból kiszűrődő hangokat hallotta, hálát adott az eszének, amiért ráparancsolt a szájára, hogy ezúttal hallgasson. Az egyébként is kemény út a pokolba vezető tortúrává vált volna, ha kénytelen Joffrey unokaöccse önelégült litániáját, és az erre felelő, vak anyai büszkeségtől émelyítően mézesmázos Cersei ömlengését hallgatni.

Így viszont nem volt más választása: lóháton kínlódva kellett megtennie a hosszú utat Királyvárból Deresig. Hiába szálltak meg útszéli fogadókban, Tyrion azzal a kényelmetlen tudattal az elméjében forgolódott pár órát az ágyában, hogy másnap ismét nyeregbe kell szállnia.

Felszisszent, ahogy görcsbe merevedett combjait masszírozta fél kézzel, baljában pedig egy könyvet szorongatott – a bátyja, Jaime mellett ez a kötet volt a szórakozása az úton. Az északi nemesi családokról olvasott idefelé jövet – úgy gondolta, nem árt felfrissíteni a tudást, ha már belép a tűzfészekbe. Vagy ebben az esetben a fagyfészekbe. Szorosabbra húzta magán a vörös palástot, amelyet apró, arany oroszlánfej-csat fogott össze. Az apja, Lord Tywin bizonyára a fogát csikorgatta volna, ha látja, hogy magán merészeli viselni házuk jelképét, ám Tyrion mindig erőszeretettel dörgölte az apja orra alá: bizony ő maga is oroszlán, még ha elég apró, komikus, és a végletekig pimasz oroszlán is.

Jaime nyomába szegődött, hogy bemutatkozzék Eddard Starknak és gyermekeinek. Mindnyájukhoz volt egy udvarias bókja, amihez azonban, szokásához híven, valamilyen humoros megjegyzést is csatolt. A Starkok közül egyedül Lyanna értékelte a megjegyzését, a többiek arcukra fagyott grimasszal néztek le rá. A lány bájos és örömteli, szívből fakadó nevetése reményt keltett Tyrionban: talán mégsem humortalan, unalmas alak az összes északi. Éles szeme azt is rögvest észrevette, hogy a legidősebb farkasleány arcát rózsás pír önti el, amint ser Jaime-től megkapja a neki járó kézcsókot. Lyanna nem tűnt ájuldozó, gyönge hölgynek, aki hű és dicső lovagjára vár buta ábrándok és égből zengő lantjáték közepette, ám úgy látszott, a jóképű, daliás, aranyhajú Lannister-vonzerő hatása alól ő sem menekülhetett.

Tyrion kis híján felkacagott keserűségében. Rá soha nem néztek ilyen olvadozó pillantással a fiatal leányok, mint Lyanna a bátyjára, nem követték tekintetükkel köpenyének suhanását, nem sütötték le ábrándos mosollyal a szemüket, miután távozott. Neki csak a szajhák maradtak, akik viszont a zsebében csörgő aranyért lelkesedtek, nem érte. Keserűen gondolt a megalázó emlékekre, és persze Tyshára, egyetlen szerelmére…

Megrázta magát, és elkapta Lyanna tekintetét, amint a lány felemelte a fejét, hogy szembenézzen a következő vendéggel, akinek illedelmesen be kell mutatkoznia. A leány a rajtakapottak szégyenével pirult el, de Tyrion csak aprót biccentett felé, jelezve, hogy a titka biztonságban van. Máris jobb volt a kedve. Talán mégsem lesz reménytelenül unalmas és kiábrándító ez a kis kirándulás.

A törpe magához ölelte a vaskos olvasmányt, és bekacsázott a nagyterembe. A kandallókban lobogó fahasábok melege megcsapta, és jólesően megborzongott. Éppen erre volt szüksége a menetelés, és az arcába csapó hideg és alattomos szél után. No, meg persze pár kupa édes borra, és egy még édesebb nőre a farkán. Isteni szerencse, hogy Petyr Baelish erre is gondolt, s velük küldött pár szajhát a bordélyából. Még a kedvencét, az érzéki szépségű, vörös hajzuhatagú Rost is kölcsönadta a jeles alkalomra. Tyrionnak volt már dolga a fiatal nővel, ám most sehol sem találta.

Így hát kénytelen-kelletlen huppant le az egyik hosszú pad mellé, és lóbálta a lábait, hogy végleg kiűzze belőlük a görcsöt. Elmerengett, a lobogó fáklyák fényébe bámult, és csak akkor riadt fel, amikor egy csinos arcú szolgálófiú elé tette a hatalmas fatálakat. Tyrion szájában összefutott a nyál, és alaposan megtömte a hasát. Annyi bort gurított le a torkán a roston sült szopósmalac, a galampástétom és a citromos sütemény kísérőjeként, amely egy kisebb hadseregnek is elegendő volna. Maga is meglepődött rajta, milyen kellemes Deres meleg falai között ücsörögni, és hallgatni a körülötte duruzsolássá egybefolyó beszélgetést.

Vacsora közben alaposan megfigyelt mindenkit. Megvolt az előnye annak, hogy ilyen kicsire nőtt, s hogy házának szégyenfoltjaként tartották számon. No, és persze annak is, hogy állandóan a könyvek vaskos borítói, vagy jókora boroskupák mögé bújt. Mindent látott és hallott, mindent megjegyzett, s általában minden tudását fel is használta. Néha a jó, néha a rossz cél érdekében.

Látta, hogy a lakoma kezdetén Eddard Stark és a király eltűnnek, és közel egy óra lepergése után térnek csak vissza. Attól a perctől fogva Deres ura csupán félig volt jelen. Kifogástalan házigazdaként viselkedett, Tyrion mégis gyakran kapta merengésen, a ráncok elmélyültek a homlokán, alig nyúlt az ételhez. Tehát megtörtént a felkérés. Jon Arryn helyettesét kiszemelték. Már csak el kell fogadnia a Király Segítőjének posztját. Robert túl hangosan hirdette mindig, hogy Ned bármit megtenne érte. Tyrion úgy vélte, mégsem oly egyértelmű a kérdés. Bizonyos, hogy napokig rostokolnak majd Deresben, mire Robert régi barátja döntésre jut.

Tyrion látta, amint a király egyre kapatosabb, hangja mennydörgésként rázta meg a falakat, főleg, amikor hahotára fakadt. A törpe látta, hogy drága nővérkéje arca mint borul el egyre inkább, s ölti föl a kinti fagy páncélját. Megfigyelte, hogy Joffrey unokaöccse máris Sansa úrnő társaságát keresi, leereszkedő modora nemhogy nem zavarta a fiatal, láthatóan roppant naiv leányt, épp ellenkezőleg: Sansa szeme éppúgy csillogott az aranyhajú hercegre, mint a nővéréé az imént az udvaron. Tyrion jól tudta, hogy lord Tywin tervei szerint Joffrey nőül veszi majd a bájos leányt, és azt is sejtette, hogy apja elégedetten figyelné az eseményeket. Hisz még csak bele sem kellene avatkoznia a dolgok folyásába, a fiatalok pompásan alkalmazkodnak a háttérben munkálkodó rendező elképzeléseihez.

Tyrion a búsongó fattyút, Havas Jont is alaposan megnézte magának, s persze Lyanna Starkhoz is minduntalan visszatért a tekintete. Mivel Ros nem futott be, úgy döntött, a leányt választja társaságul – még ha nem is olyan kielégítő kalandhoz, mint ami a szajha oldalán várt volna rá. Amikor Robb Stark eltűnt ikerhúga mellől, ő odakacsázott Lyannához.

A leány ölében szuszogó, hamuszürke rémfarkas azonnal felkapta a fejét, ám nem morgott vagy vicsorgott, hanem ugyanolyan barátságos érdeklődéssel figyelte őt, mint a gazdája. Tyrion még sosem látott rémfarkast, de rengeteget olvasott róluk. Miután óvatos mozdulattal, áhítatosan megérintette Alysanne bundáját, és az állat beledőlt a tenyerébe, úgy érezte, a jeget nemcsak a farkasnál törte meg véglegesen, hanem a gazdájánál is. Lyanna olyan kedvesen mosolygott rá, mintha nem érne csupán az apró lány karjáig, úgy nézett a szemébe, mintha nem rút, felemás szempárt látna.

Tyrion kétségkívül jól mulatott a lány társaságában. Lyanna percek alatt bebizonyította, hogy amellett, hogy gyönyörű és bájos, igazán szellemes, eszes ifjú hölgy is, és hamarosan már felhevülten tárgyaltak Westeros rég elfeledett királyairól, és az általuk kiszabott rendeletek milyenségéről.

Robb Stark érkezése szakította félbe gyümölcsöző társalgásukat. A jóképű fiatalember rosszallóan nézett kettősükre, és hiába pislogott fel rá Lyanna ártatlanul, a fiú a fivérek kérlelhetetlen szigorúságával húzta el őt magával, természetesen átlátszó ürügyet alkalmazva.

Ám mindez mit sem számított. Tyrion aznap éjjel azzal a boldog tudattal tért nyugovóra, hogy szerzett egy barátot, egy szövetségest, és a jelek szerint ezt Lyanna is pontosan így látta. Tyrion sosem hitte volna, hogy valaha is barátságot köt majd egy nővel. Háromfajta asszonyt ismert: a szajhákat, akikkel csupán egyetlen tevékenységet tudott elképzelni, az üresfejű úrihölgyeket, akik megvetették őt, és akikről álmodnia sem volt tanácsos, és persze a nővérét, a leggonoszabbat, legaljasabbat mindközül. Lyanna Stark azonban egy új halmazt alkotott.

Másnap délelőtt, a reggelit elköltve onnan folytatták a társalgást, ahol előzőleg abbahagyták. Az étkezés után Lyanna és Tyrion csatlakozott az udvaron tartózkodó fiúkhoz. Joffrey herceg ugyanis mindenképpen szerette volna megmérettetni magát a nála közel három esztendővel idősebb Robbal szemben.

Ám úgy tűnt, Lyannát csöppet sem érdekli a kevéssé izgalmas küzdelem, ami Joffrey részéről hamar elkeseredett és ügyetlen cséplésbe fulladt. Ahogy Tyrion követte a lány tekintett, rájött, miért sápad el Lyanna. Jaime közeledett ugyanis feléjük. A törpe hamiskás mosollyal oldalgott el, de a távolból figyelte a történteket. Nem tudta, mit mond Jaime, csak az arckifejezésekből tudott olvasni. Fivére érdeklődőnek tűnt, ám közel sem szerelmesnek. Úgy nézett le Lyannára, mint egy olyan asszonyra szokás, akit ugyan szívesen látna az ember az ágyában, de többet még nem tud elképzelni vele. A leány rózsás arccal, zavart mosollyal nézett fel a lovagra, és jól láthatóan kővé dermedt, mikor a kontyából elszabadult tincset Jaime lágy mozdulattal a füle mögé tűrte. Miközben Lyanna lesütötte a szemét, és vélhetően köszönömöt rebegett, Tyrion a nővére felé pillantott. Cersei igen rosszul leplezte mardosó féltékenységét. Tyrion alig tudta visszafojtani a kipukkanni készülő nevetését, nővére savanyú arcát ugyanis visszataszítóvá facsarta a kellemetlen érzés. 

Amikor ismét a párosra pillantott, Jaime éppen fejet hajtott, majd suhogó köpenyében távozott. Lyanna vágyakozva nézett utána, a törpe szinte hallotta az ábrándos sóhajt. Visszakacsázott a lányhoz, és komolyan nézett fel rá.

-          Ugye, tudod, hölgyem, hogy a bátyám a Királyi Testőrség lovagja? A fehér köpeny pedig kötelezi, hogy nem vesz maga mellé asszonyt. – Legalábbis hivatalosan nem, gondolta Tyrion. Hangja lágy volt és kedves, igyekezett tapintatos lenni, noha nem szokott hozzá, hogy így viselkedjen.

-          Hogyne tudnám! – sóhajtott bánatosan a leány, és önkéntelenül elindult, Tyrion pedig követte. – Robb bizonyára megszidna, amiért olyan ostobán viselkedem, mint Sansa húgunk, és én sem értem saját magam. Ha a ser felbukkan, képtelen vagyok gondolkodni, semmi szellemes vagy okos nem jut eszembe, csak csodálni tudom őt. Mindig azt hittem, hogy nem vagyok olyan, mint Sansa, sosem álmodoztam holmi jóképű lovagról, most mégis ez történt! – Úgy tűnt, Lyannát komolyan megviselte a dolog.

-          Hölgyem, az már kiderült számomra, hogy igen okos és olvasott vagy. Bizonyára a szerelem természetéről is olvastál már. Pontosan ez történik ilyenkor az emberrel. Nem válogathatod meg, ki viszi el a szíved. – Tyrion önkéntelenül Tyshára gondolt. – Ne emészd hát magad azért, mert épp egy lovag iránt táplálsz érzelmeket. Mellesleg pedig a bátyám igazán jó ember, és megvan a magához való esze.

Lyanna egy szót sem szólt, látszott, hogy igyekszik megemészteni a szavakat. Végül hálás mosollyal pillantott le Tyrionra, azután lehajolt, és leheletkönnyű csókot nyomott a törpe arcára. A férfi szívét megmelengette a gesztus, hirtelen nem találta a szavakat, de nem is volt rájuk szükség. Némán sétáltak tovább, egészen az istenerdőig kóboroltak, s úgy tűnt, Lyanna is jobb kedvre derült, amit felszabadult csacsogása jelzett.

Amikor visszatértek, Tyrion értetlenül forgatta a fejét a csődület láttán. Mindenfelé pánikban rohangáló és kiabáló emberek nyüzsögtek, arcukon a döbbenet kába kifejezése. Jory Cassel, Ned egyik embere egy mozdulatlan, eszméletlen állapotban igen aprónak tűnő alakot cipelt be az udvarra a karjában, futólépésben haladva. Lábai körül ott futkározott az eszelősen vonyító Nyár. Lyanna önkéntelenül felsikoltott, és Tyrion karjába markolt, ahogy felismerte a kicsavarodott lábú, holtsápadt alakban a kisöccsét, Brant. Tyrion a tányérnyi méretűre növekedett szempárba nézett, amiben iszonyat tükröződött, azzal Lyanna suhogó szoknyával elrohant, és csatlakozott Joryhoz. A törpe látta, hogy a leány arcán könnyek csorognak, ahogy öccsét szólongatja, és kisöpri a fiú homlokából a tincseket.

Tyrion rövid lábai a földbe gyökereztek a döbbenettől. Rövid itt tartózkodása alatt megtudta, hogy Bran kiváló mászó, s kedvenc időtöltése, hogy a vár tetőcserepein hajtson végre veszélyes mutatványokat, édesanyja legnagyobb riadalmára. A kisfiú büszkén mesélte mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy még sohasem zuhant le, haja szála sem görbült még. Tyrion keserű szájízzel gondolt a gyermekek önhittségére. Ám, amikor meghallotta lady Catelyn velőtrázó, fájdalmas sikolyát a falak közül kiszűrődni, azonnal elfeledte korholni magában Brant. Csak a színtiszta együttérzés maradt benne.