9. fejezet - Theon

Sziasztok, Kedveseim!

Bocsánatkéréssel kell kezdenem, mert iszonyúan elcsúsztam a történettel. Nem hanyagoltam, hisz folyamatosan gondolkodtam rajta, írni mégsem volt túl sok időm. Szóval elnézést a késedelemért, de most itt van az új fejezet, és őszintén remélem, hogy mostantól megfelelő tempóban fogom tudni hozni a részeket. 

Elképesztően édes kommenteket kaptam, amikért iszonyú hálás vagyok <3 Köszönöm! Remélem, a közeljövőben is írtok nekem sokat-sokat, mert nagy boldogság nekem. A negatív véleményeteket se fogjátok ám vissza!

Illetve köszöntöm három új feliratkozómat, el sem hiszem, hogy már 21-en vagytok! *.* 

Jó olvasást, remélem, tetszeni fog, ajánlom ezt a részt Ariana barátnőmnek! :) 

A következő részben ismét Lyanna száláról tudhattok meg többet.

Theon nagyokat sóhajtva kószált az istenerdőben, felváltva kínozták pompás és lesújtó gondolatok. Ahogy mélyen magába szívta a fák ősi illatát, a lelkét béke ülte meg, noha a lombokat zizegtető istenek nem az övéi voltak. Ám itt, elképzelhetetlen távolságban a Vízbe Fúlt Istentől nem volt más, akihez fordulhatott volna. Ráadásul úgy érezte, az északiak hite lassanként eltéphetetlenül hozzáfonódik, és követeli a lelkét magának. Így hát ő is azt tette, amit a Stark gyermekek: ha zaklatott volt, ide menekült. Jól tudta, hogy az édesapja kemény büntetéssel sújtaná az efféle gondolatok és a hűtlenség miatt, s emiatt gyakorta gyötörte bűntudat. Ám azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy ő csupán áldozat, egy ósdi csatározás ártatlan elszenvedője, akit belekényszerítettek valamibe, és akinek nincs módja, hogy meneküljön. Miért is lenne hát bűn, ha megpróbálja élvezni az életet, amit nem ő választott? Ehhez az élethez pedig a régi istenek is hozzátartoztak, ahogy a testvéri kapcsolat Robbal és a többiekkel.

A szívfához vezető ösvényen haladt, a repedezett köveket rugdosta szórakozottan. Nem sokkal később kilépett az apró tisztásra, s a vérvörös könnyeket csorgató fához lépett. Átjárta a különös borzongás, ahogyan mindig, érezte a vállain és a lelkén a tekintet súlyát. Az érzés egyszerre volt félelmetes és megnyugtató. Elmélyülten nézte a fát, ám nem imádkozott, ahhoz sosem érzett elegendő bátorságot, nem érezte méltónak magát erre a kegyre, s azt végképp árulásnak gondolta. Így csupán lekuporodott a fával szembe, s farkasszemet nézett vele.

A vörös színről Lyanna haja rémlett fel előtte, amitől ábrándosan felsóhajtott, és eldőlt a fövenyen. Nem tagadhatta maga előtt, mennyire hiányolja a leányt. Már két héttel ezelőtt történt, hogy Robb ikertestvérének selymes haja utolsót libbent Theon szeme előtt. A fiatalember ajkán elégedett vigyor folyt szét, ahogy felidézte a mellkasán Lyanna könnyed súlyát, orrában a leány finom illatát. Álmatlan éjszakáin ez a kép lebegett a szeme előtt, ám sosem állt meg ennyinél az ábrándozásban. Magával ragadta a leányt, elvitte a sokaság szeme elől, és elvette az ártatlanságát, miközben Lyanna az ő nevét nyögdécselte.

Theon már-már gyötrődve harapott az ajkába erre a gondolatra, és megigazította túlságosan is szűkké váló nadrágját. Most, hogy az a csinos kis szajha is távozott, s Lyannát sem tudja meghódítani, sürgősen új préda után kell néznie, vagy másféle irányt szabnia gondolatainak, máskülönben beleőrül.

Igyekezett tehát Robbra gondolni inkább, hiszen úgy látta az elmúlt napok során, hogy fogadott fivérének igencsak nagy szüksége volna egy megértő társra. Most, hogy Lyanna, Jon, és az édesapjuk is elment, már csak Theonra számíthatott – és a fiatalember vágyott rá, hogy pótolja a vérrokonok hiányát.

 A Stark fiú elárvultan járt-kelt az egyre hűvösebb udvaron, s egyre dúsabban burjánzó, sötétvörös szakállának dacára sem tűnt többnek egy riadt kisfiúnál. Theon anélkül is tudta, hogy Robb bevallotta volna neki, hogy mi bántja: hiányzott neki az ikertestvére és többi rokona. S valóban, Lyanna kacagása nélkül üresnek tűnt a vár, a falak komorrá sötétültek kedvessége hiányától, ezt Theon is jól látta. Az élet kiszámíthatóvá vált, hogy nem bukkanhatott fel bármely sarkon Lyanna, arcán huncut mosolyával.

Robb emellett bevallotta, hogy édesapját is különösen hiányolja – hiszen mindig az apjuk adta a legkiválóbb tanácsokat, ami az uralkodást illeti. Ennek ellenére Theon úgy vélte, hogy Robb pompásan eligazodik Deres kormányzását illetően, s a vár népe valószínűleg semmit sem észlelt az ifjú farkas aggodalmaiból.

Lady Catelyn kezdetben túlságosan elfoglalt és szomorú volt ahhoz, hogy észlelje fia tépelődését és félelmeit. Az asszony minden idejét Bran mellett töltötte. Theon megborzongva idézte fel a két nappal azelőtt történt szörnyűségeket. A bérgyilkos, aki Bran életére tört… A szörnyű, csontig hatoló vágásnyomok Lady Catelyn törékeny ujjain… Nyár, pofáján a bérenc megszáradt vérével… Theon megborzongott. A nő sírva bár, de képes volt magára hagyni sebesült fiát, tudván, hogy rajta nem segíthet, ám a gyilkossági kísérletet megtorolhatja. Csodálta fogadott anyja bátorságát és erejét, az asszony ugyanis előző nap lóra szállt, sebesült kezeiből lazán lógott alá a kantárszár. Ser Rodrik oldalán ügetett ki a várból, hogy a bérgyilkost küldő Tyrion Lannister nyomába szegődjön, és bosszút álljon. Természetesen a fiúk hiába könyörögtek, Lady Catelyn hajthatatlan volt, s leszögezte, hogy fiainak a várban a helye.

Theon átkarolta az elárvult Robbot, amint a fagyos udvaron álltak. Mindketten érezték, mekkora felelősség nyomja őket súlyos víztömegként, főként most, hogy a bölcs ser és a gondoskodó édesanya is távoztak. Theon csak később, szobája magányában gondolkodott el rajta, hogy vajon bizonyos-e a gyilkost felbérlő személye…

Mindeközben bőven volt aggódnivalója a legkisebbért, Rickonért is. A kisfiú ugyanis kezdett elvadulni az anyai és nővéri gyöngédség hiányától, noha Robb és Theon igyekeztek minél több időt tölteni vele. Ám egy nő gondoskodását és szeretetét nem pótolhatták. Robb e terhet is egyre szélesedő vállára vette tehát, s lassanként kezdett megroskadni alatta.

Theon sóhajtva gondolt bele, mennyivel könnyebb volna most Robb dolga, ha mellette marad ikerhúga. Lyanna értette meg igazán a fivérét, s mindig tudta, hogyan oszlassa el feje fölül a viharfellegeket. A leány bizonyosan ezúttal is tudná, mi a teendő. Theon igyekezett ugyan enyhíteni a terheket, mégsem sikerült maradéktalanul, hisz annyi szörnyűség történt már. Hiányolta a női gyöngédséget, melyre Robbnak is nagy szüksége lett volna, csakúgy, mint neki.

Theon előhúzta zubbonyából a levelet, mely pár napja érkezett Lyannától. Természetesen a leány a fivérének címezte a pecséttel lezárt pergament, ám Robb kisfiús lelkesedéssel osztotta meg a tartalmát a Greyjoy fiúval, s Theon kölcsön is kérte a levelet. Pirult önnön ostobaságán, ám jólesett látnia Lyanna apró, formás betűit, s megmosolyogta a pár sort, amelyet a leány neki címzett. Hangosan felkacagott, amint újra elolvasta a levelet. Lyanna beszámolt róla, miféle kalandokban volt részük eddig az úton, elmesélt mindent: Sansa megszokott kényeskedését, s kislányos rajongását Joffrey iránt, Arya vadóc viselkedését, mely egy csöppet sem szelídült. Lyanna magáról is írt, noha nem volt túl bőbeszédű, s furcsamód éppen ez dobott száraz gallyakat Theon féltékenységének tüzére. Sejtette, hogy a leány gyengéd érzelmeket táplál ser Jaime Lannister iránt, s a fiú úgy gondolta, a hosszú utazás bizonyára csak szítja majd a leány naiv érzéseit. Talán a Királyölő még táplálja is a lány rajongását! Theon igyekezett elhessegetni a képet, amint ser Jaime és Lyanna egymás ajkait falják illetlenül összefonódva.

Tisztában volt vele, hogy a nyomába sem érhet a lovagnak, s ez mérhetetlenül felbosszantotta. Szívesen kihívta volna párbajra a Királyölőt, hogy letörölje a gúnyos félmosolyt a jóképű arcáról, ám ezzel elkésett, s ezért átkozta magát. Szíve szerint visszaforgatta volna az idő kerekét, hogy másként cselekedjen, amíg még megteheti. Talán, ha akkor megteszi a vakmerő lépést, Lyanna a karjaiba omlik, és vele marad Deresben – asszonyaként, hogy gyermekekkel ajándékozza meg.

Felsóhajtott, amint végigsimított a papíron, majd gondosan összehajtotta, és zubbonyába süllyesztette. Lyanna szavai megtöltötték életerővel, mint annak idején a leány hangja, így vidáman és fürgén ugrott talpra. Hiába nyomta ezer gond a vállait, meghozta döntését. Nem hagyhatja, hogy Robbot és őt legyűrjék a bajok és a bánat!

A várba vezető út sokkal rövidebbnek tetszett, amint halkan dúdolva sietett vissza, magában biztató szavakat mondogatva. Zubogott benne a tettvágy, elhatározta, hogy mindenkin segít, akin csak tud, és enyhíti a terheket, amennyire csak lehetséges.

Az udvar egyik eldugott sarkában lelt rá Rickonra, aki Borzaskutya bundájából húzogatta ki a beleragadt gyomokat és sárdarabokat. Theon megborzolta a kisfiú haját, majd addig-addig csalogatta, amíg a legkisebb Stark vele nem ment, hogy a fakardokkal gyakoroljanak. Perceken belül Rickon morcos arca felderült, s nemsokára már hangosan kacagva csépelte Theont a fegyverével. A fiú felkapta a kicsit, és addig dobálta a levegőbe, míg a karjai ólmossá nem nehezültek Rickon súlyától, s a csöppség nevetését ásítások nem körítették. Theon a vállára kapta a fiúcskát, és felszaladt vele a szobájába, sarkában ott lihegett Borzaskutya, majd, miután a fiú lefektette az ágyba Rickont, a rémfarkas gazdája lábához kucorodott, és éberen őrködve pásztázta a szobát.

Theon feltöltődve indult Robb keresésére. Nem is kellett sokat kutakodnia: Robb a nagyteremben ült ráncos homlokkal, papírkupacok mögött görnyedve, ölében Szürke Szél fejével, ajkai között a lúdtoll végével, melynek vége már összeragadt a nyálától. Theon úgy sejtette, még mindig Lyannának és édesapjuknak fogalmazza a levelet, melyben beszámol az elmúlt napok drámai eseményeiről.

Theon áldotta az eszét, amiért nem felejtett el felmarkolni egy kancsó jó erős bort, mielőtt elindult. Úgy látta, nagy szükség lesz rá. Színültig töltött egy kupát, majd odavitte Robbnak. Fivére csak ekkor riadt fel gondterhelt elmélkedéséből, és fáradtan mosolygott rá, majd hálás pillantással, mohón ivott bele a borba. Beszélgetni kezdtek, s Theon kiapadhatatlan jókedvének köszönhetően hamarosan már hangosan nevettek a régi idők tréfáin, és Robb homlokán is kisimultak a ráncok. A jelen nehézségeit szándékosan kerülték, s így hamarosan felhőtlen jókedvvel mulattak.

Az ifjú farkas kis idő múlva lázasan csillogó szemekkel ecsetelte nagyravágyó terveit, és sűrűn törölgette gyöngyöző homlokát. Theon teljesen józanul, mosolyogva hallgatta, s örült neki, hogy jobban bírja az alkoholt, mint fivére. Éppen a sokadik kupát töltötte tele Robb részére, amikor az egyik szolgáló berontott a terembe, arcán egyszerre ült riadt és óvatosan örömteli arckifejezés. Robb azonnal felpattant, Theon pedig sürgetően intett a kezével, hogy szólásra bírja az idősödő férfit.

-         Bran úrfi felébredt! Jöjjenek gyorsan, kérem! – hadarta elcsukló hangon a szolgáló, azzal már ki is fordult, és sietve indult a fiú szobája felé.

Theon és Robb elképedve bámultak egymásra, aztán kapkodva rohantak a férfi után. Robb teljesen kijózanodva rontott be a szobába, ahol az ágyon Bran erőtlenül pislogott a körülötte tüsténkedő Luwin mesterre, Hodor pedig a sarokban hajtogatta izgatottan, hogy Hodor.

-         Bran! – Robb szemében könnyek csillogtak, ahogy óvatosan magához ölelte kisöccsét. – Hát végre közöttünk vagy, biztos voltam benne, hogy magadhoz térsz!

-         Üdv újra itt, öcskös! – mosolygott Theon, de a háttérben maradt, s feszült kíváncsisággal figyelte, mi történik.

-         Robb… Nem emlékszem semmire. Mi történt? Hol van anya és apa? – Bran hangja rekedt volt.

-         Balesetet szenvedtél, de rendbe fogsz jönni, ígérem. Csak pihenj, ne izgasd fel magad! Nemsokára mindent elmesélek – mondta Robb, aztán mosolyogva borzolta össze Bran haját.

A folyosóra Luwin mester is követte őt és Theont. A fiú rosszat sejtve nézett az idős férfire, aki gondterhelten tördelte a kezét.

-         Hogy van, mester? Fel fog épülni? – előzte meg Robbot Theon, hisz látta, fivérének roppant nehéz megszólalni.

-         Nos… Az elméje tiszta, nem szenvedett kárt, de… Nem fog lábra állni, valószínűleg soha többé – mondta a mester el-elakadó hangon, és a földre szegezte száraz szemét.

Robb megingott, de Theon hiába kapott érte, nem volt rá szükség, hogy megfogja. A legidősebb Stark fiú megkeményedett arcvonásokkal bólintott, azzal elsuhogott Szürke Széllel a nyomában. Theon aggódva pillantott utána, ám úgy döntött, nem követi a fiút. Inkább visszament Branhez, hogy elmesélje neki, mi történt az elmúlt hetekben, Bran pedig hálásan itta a szavait.