Reménytelen szerelem

Kedves Olvasók!

Elnézést kérek, amiért mostanság eléggé eltűntem. Nyakamon a zárószigorlat, illetve belefogtam most egy másik projektbe is - ha minden igaz, hamarosan azt is olvashatjátok. 

Köszönöm a sok kattintást és a két új feliratkozót, üdvözöllek Titeket! :)

Kicsit elmaradtam a sztorival, de míg készül az új rész, olvassátok szeretettel ezt a kis humoros szösszenetet :) Remélem, tetszik, a véleményeitekre még mindig nagyon számítok,hiszen abból épülök, és nem mellesleg nagyon jól is esnek a kommentek! 

Addig a napig az életem teljesen eseménytelenül telt. Bizonyára sokan csodálkoznának azon, hogyan tudok minderről ily nyugodtan beszélni. Hiszen egészen kisleánykoromban elfogtak, és soha többé nem láthattam az édesanyámat, az édesapámat, és a fivéreimet. Nem eredtek a nyomomba, hogy kiszabadítsanak – sajnos ez nálunk nem szokás. Meg kell tanulnunk saját magunkra vigyázni, és ez többnyire sikerül is. Mindenki fél tőlünk. De én még túlságosan kicsi voltam, és az az átkozott csapda megsebesített…

Vargo Hoat, ez a selypítő, visszataszító férfi nevelt fel. Eleinte jól bánt velem, de ahogy egyre nagyobb és erősebb lettem, verni kezdett, a vastag ostor suhogott, ahogy a hátamat és az oldalamat ütötte vele. Néha még az orromra is rávágott, ami különösen fájt. Hamarosan azonban megtanultam, hogy minél vadabb vagyok, annál jobban szeretnek a körülöttem élők.

A napjaimat egy szűk ketrecben töltöttem, éhezve. Este azonban kiengedtek a verembe, és akkor vérszemet kaptam. Hiszen megéreztem az étel szagát, és mintha elsötétítettek volna odabent a fejemben. Csak a hús érdekelt. Az állatokat hamar és lelkiismeret-furdalás nélkül megöltem, de az emberekkel néha meggyűlt a bajom. Viaskodtam magammal: a verem szélén őrjöngő férfiak hangosan biztattak, hogy öljem meg a velem szemben álló, többnyire fegyvertelen és legyengült ellenfelemet, de egy hang azt súgta, nem volna helyes. Ám, ha haboztam, Hoat szögekkel kivert bőrövvel vágott rám, vagy épp jókora kövekkel dobáltak meg föntről. Nem volt más választásom.

Azon a végzetes napon gazdám lejött hozzám, és addig sosem tapasztalt dühvel kezdett ütni. Nem tagadom, ezzel felhergelt, vadul ágaskodtam fel, és velőtrázóan üvöltöttem. Kis híján nekitámadtam, és nem értettem, miért kacag sötét elégtétellel. Vajon miért motyogja, hogy most nagyon megbánja az a némber? Félreugrott az utamból, én pedig kicsörtettem a verembe.

Aznap egy nő állt velem szemben. Meglehetősen csúnya volt, főleg abban a rózsaszín, a méreténél jóval kisebb ruhában – bár én nem értek az efféle dolgokhoz. Még fűtött a düh, amit a gazdám gerjesztett bennem, ezért hangosat üvöltöttem, és karmos lábaimmal felé csaptam. Elugrott előlem, piszkosszőke haja csapzottan libbent félre, ennek ellenére sikerült mély vágást ejtenem a válla és a nyaka közötti területen. Éreztem, hogyha nem egy hitvány fakard lenne a kezében, legyőzne, így viszont védtelen volt, én pedig hihetetlen éhséget éreztem. Felmordulva ágaskodtam fel. Ő sem volt éppen kicsi, de így is fölé magasodtam. Kitéptem a kezéből a kardot. Hatalmas pofont mértem az arcára, amitől megtántorodott, második ütésemtől pedig a földre került. Éreztem a félelme és a vére szagát, ez csak még jobban megvadított. Kimért léptekkel indultam, hogy véget vessek a játszmának, és jól belakmározzam, noha a nő nem tűnt túl finom falatnak.

Ám ekkor hatalmas üvöltéssel zuhant valaki más is a verembe, és maga mögé lökte a nőt. Egy pillanatra megdermedtem. Éreztem, hogy elönt a melegség, dorombolni támadt kedvem, ahogy megcsapta az orromat a férfi szaga. Ínycsiklandó volt. Régebben nem hittem az olyan badarságokban, mint az első látásra szerelem, de úgy érzem, át kell gondolnom, amit erről tudtam.

Az idegen egy férfi volt, gyönyörű és daliás férfi, akinek hiányzott a fél keze, büdös és mocskos volt, én azonban még soha nem láttam hozzá fogható csodát. A haja sötétnek tűnt a kosztól, de látszott, hogy egyébként szőke. A szőkéket azelőtt sem szívesen bántottam, valamiért mindig is vonzottak (kivéve persze a nőt). Hát még ez a félisten, aki láthatóan megtört, lefogyott és nyúzott volt, mégis magaménak akartam tudni. Megenni nem lett volna túl sok értelme, és különben is, szerelmes lettem! Az ember pedig nem eszi meg a szerelmét, nem igaz?

Felé indultam. Le akartam dönteni őt a lábáról, hogy tisztára nyalogassam az arcát, és karmaimmal kifésüljem a gubancokat a hajából. Lassan közeledtem, ő pedig nem támadott felém, nem tett semmit, csupán kitárt karjaival védte a nőt, aki iránt én már csöppet sem érdeklődtem. Le sem tudtam venni a férfiről a szememet.

Lelki szemeim előtt láttam, ahogy egy selymes füvű réten szökellünk, mint a zergék, miközben lágy zene szól, és mindent beragyog a napfény, azután ledöntöm őt a lábáról, megnyalom az arcát, ő pedig nevetve temeti az arcát a bundámba, csonka kezével átölelve tart, az éppel pedig simogat.

Biztosan gyönyörű mosolya lehet – gondoltam, és ezt el is mondtam neki, ám a külvilág ezt vad üvöltésnek érzékelte. Már éppen két lábra akartam emelkedni, hogy a bundámra öleljem, amikor pendült egy számszeríj. A nyílvessző a vállamba fúródott, én pedig felüvöltöttem panaszosan. A nőt már fel is húzták eközben a verem szélén, és ahogy felnéztem, láttam, hogy szerelmem is felfelé igyekszik.

Felzokogtam, és félresöpörtem a fájdalmat. A sebesülés miatt sokkal lomhábbá váltam, mégsem adtam fel, siettem a palánkhoz, amennyire tudtam. Ám a kedvesem, aki soha nem lehetett az enyém, felhúzta magát nagy üggyel-bajjal. Panaszosan üvöltöttem az ég felé, s bármennyire fájt is, két lábra álltam, és szerelmem után kaptam. Nem értem el. Velőtrázó ordításom bezengte a vermet, túlcsordult a szélén, elkapta az embereket. Csalódottan kezdtem döngetni a palánkot, hátha így a férfi elveszíti az egyensúlyát, és visszazuhan hozzám, ám ez, legnagyobb bánatomra, nem történt meg.

Csak üvöltöttem és köröztem a veremben, nem tudtam, mit tegyek. Elveszítettem, mielőtt az enyém lehetett volna! Ez nem igazság. Lerogytam a verem közepére, és a mancsaimba temettem az arcomat. Csak azért, mert medve vagyok, nem jár egy jóképű lovag szerelme, mint minden hölgynek?!