2015. augusztus 5., szerda

13. fejezet - Lyanna

Sziasztok, kedves Olvasóim!

Elérkezett egy újabb fejezet ideje. Ez most az egyik legszomorúbb lesz sajnos (és az eddigi leghosszabb, közel 3000 szó), de elkerülhetetlen :( Várom róla (és a korábbiakról is) a véleményeteket, legyen negatív vagy pozitív. Kommentnek örülnék leginkább - hisz akkor bőven le tudjátok írni, ha esetleg valamit kifogásoltok. 
Kaptam két újabb kritikát, a vonatkozó menüpontban elolvashatjátok őket, köszönet értük.
Mindemellett hálás vagyok a sok-sok kattintásért! 
Továbbra is várom a szavazataitokat arról, hogy melyik két novellát valósítsam meg a 30 követőt elérve.
Jó olvasást! :) 
U.i.: a mostani illusztráció a kedvencem *.* Nektek mi a véleményetek róla? 



Az elkövetkező egy hónapot Lyanna számára hol a rettegés és az aggodalom uralta kételyekkel telehintve, hol gyengéd érzelmeinek kavargása, melyek útvesztőjéből alig tudott kikeveredni. Aggasztó hírek érkeztek a hollók szárnyán – édesanyja elfogta Tyriont, akit balsorsa végül lady Catelyn húgához, Lysához vetett. Az Ördögfióka kis híján úszta csak meg azt, hogy Sasfészek híres erődítményéből kihajítsák vélt bűnei miatt. Lyanna azonban tudta, hogy barátja sosem lett volna képes rá, hogy bérgyilkost küldjön Branre, sem pedig arra, hogy megmérgezze Lysa nénje férjét, Jon Arrynt, a néhai Segítőt. Nem tehetett arról sem, hogy Bran balesetet szenvedett – hiszen amikor a tragédia megtörtént, éppen együtt voltak! Aggódott azonban az édesanyjáért is, nemcsak újdonsült barátjáért. Talán az asszony elméjét elvakította a fia iránti féltés, s bármily áron felelőst kívánt keresni, nem gondolva a következményekkel.
Ám Lyanna még ennél is inkább féltette édesapját és a húgait, hiszen az ő megpróbáltatásaikat saját szemével követhette végig, s el kellett viselnie a fájdalmat, hogy semmit sem tud tenni.
Sansa láthatóan sápadtabbá vált, felkarján lilára színeződött ujjnyomokat fedezett fel nővére, amikor egy ízben akkor toppant be a fiatalabbik szobájába, míg Sansa remegő kézzel öltözködött egy szobaleány segítségével. Lyanna kiküldte a cselédlányt, és aggodalmasan fogta meg húga kezét, melyet hűsnek és reszketőnek érzett.
-          Sansa, mondd, mi gyötör? Látom, hogy bánt valami, kérlek, áruld el, mi a baj! – esdekelt a húgának, ám Sansa összeszorította ajkát, s konokul nézett rá.
-          Joffrey tette ezt veled, igaz? – Lyanna szeme kikerekedett a felismeréstől.
Nem lehetett más, csak az ifjú király, Sansa leendő férje, kinek zsarnoki természetét nem rejthette többé jóképű ábrázata. Lyanna arca a döbbenetből lassanként dühbe váltott, szinte acsarkodott, miközben óvatosan megölelte húgát, aki sokkolva kapkodta a levegőt jegyesének már csak említésére is.
-          Sansa, ezt jelentenünk kell apának! Még megakadályozhatjuk a frigyet! – tört ki Lyanna, miután elengedte húgát.
Noha lelke mélyén tudta, hogy aligha történhet meg a jegyesség felbomlása következmények nélkül, nem számított. Nem engedhette, hogy a kishúga egy dúvad karmai közé keveredjen. Nem nézhette tétlenül!
Ám Sansa arca rémült grimaszba rándult, szeme könnyekkel telt meg, s egy sós csepp legördült halottsápadt orcáján. Vadul rázta a fejét, egyik gesztenyeszín tincse kiszabadult a bonyolult frizurából.
-          Nem, nem, nem, kérlek, Lyanna, ne beszélj erről senkinek! Bántani fog, ha megtudja! Mindkettőnket! Könyörgök! – Sansa imára kulcsolta a kezét, úgy rimánkodott nővérének.
Lyanna döbbenten meredt rá. Súlyosabb hát a helyzet, mint ahogyan előzőleg gondolta. Húga sosem volt olyan bátor, mint Arya, sem annyira, amennyire Lyanna, ám ennyire rettegni még sosem látta őt. Sansa félelemtől reszkető, rángó arca az elméjébe égett, s fojtogatta az érzés, hogy nem tudja, mivel tesz jót.
Megszorította húga kezét, s bólintott, magában azonban elhatározta, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot, és megtesz bármit, amit kell. Talán Petyrtől is kérhetne segítséget…
Arya körül is fodrozódtak a viharfellegek: egyre makrancosabbá vált, elszántan folytatta a kardforgatás művészetének elsajátítását Syrio Forel vezényletével. A kislány testét zúzódások, véraláfutások borították, néha napokra felszívódott, ám Lyannát megnyugtatta a dac és a keménység, melyet Arya fiatalságának dacára koravén tekintetében látott. Arya a jég hátán is megélt volna, s Lyanna büszke volt rá emiatt. Kevéssé féltette, noha jóval fiatalabb volt Sansánál.
Eszébe jutott Arya kisgyermekkorából: a leányka kétesztendős lehetett, amikor egy ízben megpillantott egy ványadt kiskutyát. Az állat Deres zugos falainak egyik repedésébe szorult, jóval magasabban, mint ahol Arya elérhette volna. Rejtély, hogyan kerülhetett oda. Arya elhatározta, hogy megmenti a kutyát. Egész délelőtt próbálkozott, számtalanszor lezuhant, ám sosem sírt. Keskeny ajka egyre vékonyabbá préselődött, ellökte magától édesanyja kezét, aki fel akarta kapni, hogy bevigye. Estére viszont megtalálta a módját annak, hogyan jusson fel. A vacsoránál a karjaiban dédelgette a kutyát. Arya tehát bármily célt elért, ha akarta, makacsul küzdött azért, hogy valóra váltsa elképzeléseit, s ebben nem változott.
Lyanna néhanapján csatlakozott hozzá és Syriohoz, és olyankor a legidősebb és a legfiatalabb Stark leány vad kézitusában feszült egymáshoz, ám a vége mindig nevetés lett. Lyanna nyomon követte húga fejlődését, és sosem mulasztotta el őt megdicsérni.
A legtöbb aggodalomra azonban az édesapjuk adott okot. Lyanna megrémült tőle, hogy lord Eddard arcán mélyebbé váltak a ráncok, újak vetődtek szét határozott arcán. Lyanna nem látta őt mosolyogni, mióta Robert király távozott közülük. Komoran járt-kelt a palota zegzugos folyosóin, gyakran a városban is látták. Lyanna nem tudta pontosan, milyen ügyben jár el az apja, de mérhetetlen óvatosságából arra következtetett, hogy nem épp a jelenlegi király érdekében teszi. Talán… éppen ellene. Lyanna roppant nyugtalan volt emiatt, ám rákérdezni nem mert. Félt, hogy bajba sodorja apját – hiszen Királyvárban hemzsegtek a kémek. Egyiküket, a parfümös-púderes, puha arcú Varyst Lyanna is ismerte, s meglehetősen viszolygott tőle, noha az eunuch páratlanul nyájasan viselkedett vele.
S ha a sok aggodalom nem lett volna éppen elég, Lyannának meg kellett küzdenie a Petyr iránti érzéseivel is, nem szólva a Királyölő iránt tápláltakkal, amik azonban csak néha bukkantak fel, akár a hullámok visszahúzódása után a tenger kagylói. Lyanna gyakran tartózkodott Petyr társaságában, az atyai tiltás dacára is. Túlságosan makacsnak bizonyult ahhoz, hogy bárkinek beleszólást engedjen érzelmeibe. Petyr pedig elbűvölte őt ravaszságával, mérhetetlenül csavarosan járó eszével, s persze bókjaival, melyekkel sosem fukarkodott. Nyíltan udvarolt, de sosem tolakodón, Lyanna pedig hamarosan már az orcáján kivirágzó rózsák nélkül is a szemébe tudott nézni. Petyr naponta kereste a társaságát, hosszú sétákra invitálta a hullámzó és szikrázó, végtelen tenger partjára, vagy épp a rózsalugasokba, miközben Lyanna kis keze Petyr könyökhajlatába kapaszkodott, Alysanne, a leány egyre termetesebb rémfarkasa pedig ott ügetett a nyomukban néma őrként.
Ezzel ellentétben Jaime ritkán tűnt fel Lyanna mindennapjaiban, a legváratlanabb pillanatokban, ezzel megakadályozva a leányt abban, hogy kitépje a szívéből a lovagot s az iránta bimbózó érzelmeket, s teljes lényével Baelish-nek szánhassa magát. Egyik nap a lépcső tetején strázsált a falnak dőlve, s mikor a leány kilépett lakosztályából, a heves szívdobogás legalább annyira szólt Jaime félmosolyának, mint az ijedtségnek hirtelen felbukkanása miatt. Máskor a rózsalugasban bontakozott ki az árnyakból, mikor Lyanna Petyrrel sétált. A leány ijedten kereste a szavakat, hisz kínosnak érezte a helyzetet, noha egyik férfinek sem ígért semmit, s ők sem neki. Mégis úgy vélte, el kell húzódnia kissé Petyr bizalmas közelségéből. A két férfi farkasszemet nézett, lord Baelish ajkán ott játszadozott a mindentudó és kissé gunyoros mosolya, Jaime pedig dühösen biccentett, azzal elviharzott. Lyanna nem tudta mire vélni a történteket.
Szobája magányában ismét felidézte magában az eseményt, amikor dulakodás hangjai ütötték meg a fülét, a következő pillanatban pedig feltárult az ajtó, s lord Baelish zihált a küszöbön, kissé megtépázva. Mintha átverekedte volna magát az őrökön, akik a Segítő Tornyát s lakóit őrizték.
-          Bocsáss meg, lady Lyanna, de azt hiszem, erről rögvest tájékoztatnom kell téged… Az édesapád megsérült.
Lyanna úgy érezte, lassan nyomják láthatatlan kezek jeges víztömeg fogságába. Levegőért kapott, majd némán követte Petyrt. Képtelen volt rá, hogy megszólaljon, úgy érezte, a szavak apró jégtömbökként a torkában ragadnak, hogy megfojtsák. Rohanvást követte Petyrt egy terembe, ami a jelek szerint ispotályként szolgált. Lord Eddard az egyik ágyon feküdt, betegesen sápadt arca egybeolvadt az ágynemű színével. Lehunyt szemmel, nehezen lélegezve pihent, jobb lábát bokától combig két erős faág tartotta, körbekötve vászonnal.
Lyanna felzokogott, és odarohant apjához. Térdre omlott az ágy mellett, megfogta a férfi mozdulatlan kezét, és ráborult, majd magához szorította. Petyr a háttérbe húzódva várt rá. Lord Eddard lassan, nehézkesen nyitotta ki a szemét, majd leányára emelte. Halványan elmosolyodott, erőtlenül megszorította Lyanna kezét.
-          Ne sírj, kis farkasom! Rendbe fogok jönni – mondta gyönge és rekedt hangon.
Lyanna elmosolyodott a könnyein át, ahogy kisgyermekkori becenevét hallotta. Felkelt, hogy lágy csókot leheljen édesapja homlokára, aztán leült az ágy szélére, ölében dédelgetve lord Eddard kezét. Sírására már csak az orcáján csillanó könnyek emlékeztettek.
-          Mi történt, apám?
-   Ránk támadtak. Az embereim… Meghaltak. A lovamat levágták alattam, mindketten elestünk, ő pedig a lábamra zuhant. – Lord Eddard hangja nagyon halk volt, s beszéd közben szeme ide-oda rebbent, mintha attól tartana, kihallgatják őket.
Lyanna elborzadva szorította szabad kezét az ajka elé. Nem tudta felfogni, hogy az emberek, akiket oly jól ismert, immáron nincsenek többé. Hisz apja katonáinak többsége azóta szolgálta lord Starkot, hogy Deresbe vitte asszonyát és újszülött ikreiket. Aki pedig nem, az ezeknek a katonáknak a fia volt. Halálig hű Stark-katonák, igaz és jó emberek. S most elmentek.
-          A támadást Jaime Lannister vezette – szólt közbe Petyr, azzal vissza is húzódott.
Lyanna ezúttal végképp nem találta a szavakat. Hogy… hogy az ő lovagja támadt volna rá apjára? Kétségbeesve nézett lord Eddardra, remélve, hogy megcáfolja Petyr szavait, de a férfi nem tette. Komoran nézett lánya szemébe, mely az iszonytól nagyra tágult. Nem kellett felvilágosítania a szobában tartózkodó férfiaknak arról, miért tette ezt Jaime. Bizonyára a királyné áll a támadás mögött. Robert után a barátját is el akarja takarítani az útból. Lyanna tekintete megkeményedett. Az érzései Jaime iránt gyűlöletbe csaptak át, mi több, bosszúvágyba. Jaime tehát a nővére bábja, semmi több. Esze ágában sem volt megtagadni a gerinctelen és aljas parancsot. Lyanna apró keze ökölbe feszült.
Nem szólt többé, míg apja mellett volt, csak gyengéden cirógatta a férfi harcoktól kérges kezét. Később Petyr visszakísérte a lakosztályába, ám hiába próbálta vigasztalni, Lyanna ezúttal elhárította a kedvességet. A csalódottságtól égő szemmel hevert az ágyán, elméje, talán, hogy megóvja őt, nem engedelmeskedett, nem volt hajlandó forogni.
A leány másnap elindult, hogy meglátogassa édesapját, de az ágyat üresen találta. Növekvő balsejtelem szorította össze a szívét. A Segítő Tornyába sietve értesült róla, hogy lord Eddardot a Vörös Torony alatt húzódó tömlöcbe vetették. Felzokogva rohant a szobájába, kapkodta a levegőt, míg nyugtatta magát. Zaklatottan járkált fel s alá a szobában, Alysanne nyugtalanul követte minden lépését. A királynéhoz nem fordulhatott, ahogy Joffrey királyhoz sem. Bizonyos, hogy ők tehetnek erről a tébolyról. Talán őt is elfogják, hogy börtönbe vessék. Senki más nem jutott eszébe, csak Petyr.
A megtermett farkassal az oldalán vágott át az utcákon – az emberek rémülten húzódtak el az állat útjából, senki sem állította meg Lyannát. A leány remegő tagokkal lépett be a bordélyba, ami Petyr tulajdonát képezte. Félretette valamennyi ellenérzését ezzel kapcsolatban, és berontott a homályos előtérbe. Valahonnan lágy zene és viháncolás hangja szűrődött. Lyanna elé egy sötétvörös, hullámos hajú nő sietett, lágy selyemköntöse láttatni engedte telt idomait. Lyanna félénken nézett rá.
-          Lord Baelish-sel szeretnék szót váltani.
-      Bizonyára te vagy lady Lyanna – mosolygott rá a nő, ezzel arca felragyogott és éveket fiatalodott. – Már sokat mesélt rólad. Ros vagyok. Azonnal szólok neki.
Ros közbenjárására azonban nem volt szükség, felbukkant ugyanis Petyr, méghozzá sebes léptekkel. Lyanna nyitotta a száját, ám a férfi megragadta a karját, s már húzta is magával. A leány hálás pillantást vetett Rosra, az utcára érve pedig hadarni kezdett.
-        Tömlöcbe vetették őt! – suttogta, érezvén, hogy a pánik átszüremlik a hangján. – Látni akarom! Mi ez az egész?
-          Aggodalomra semmi ok, kedvesem. Találkozol vele – mondta bársonyosan mély hangján Petyr.
Néhány perc múlva a tömlöchöz vezető folyosón álltak, Petyr pedig előresietett. Lyanna megborzongott a kazamatákból áramló jeges fuvallattól. Alysanne bundájába túrt megnyugvást keresve. Petyr hamarosan megjelent, megfogta Lyanna kezét, és magával vitte. Csak mentek és mentek a végtelenül kígyózó lépcsőket koptatva a föld mélye alá. A levegő egyre hűlt, de Lyanna kezét megmelengette Petyr meleg és száraz tenyere. Ám az aggodalomtól szorongatott szívét nem tudta. Minden lépcsőfokkal nőtt benne a rettegés, hogy vajon milyen állapotban találja majd az édesapját, s hogy mi lesz mindennek a vége.
Petyr megállt egy cella előtt, amire apró kis téglalapot vágtak, talán, hogy becsúsztassák a szegényes ételt. Egy marcona, komor őr meredt rájuk.
-          Egy percet tudok adni – morogta, és arrébb állt egy kicsit.
Lyanna tudta, hogy nem mehet be – Petyr így is az életét kockáztatta miatta. Letérdelt, és a résen át megszólította az apját. Remegett a félelemtől és a hidegtől. Ám az apja hangja felelt neki, még ha megtörten és vacogva is.
-          Apám! Miért tették ezt? Hogy szabadíthatlak ki innen? – kérdezte a lány.
Visszafogta könnyeit, nem akarta még ő is tetézni édesapja aggodalmát és szenvedéseit. De érezte, hogy az áruló cseppek szúrják a szemhéját, égetik a torkát.
-          Nem adhatok választ, kis farkasom. Azzal bajba sodornálak. Nem szabadíthatsz ki – lord Eddard hangja elcsuklott –, de már megvan a megoldás. Szeretlek, kis farkasom, ezt sose feledd. Te ismersz engem. Ne hidd el, amiket rólam hallasz, akkor sem, ha én magam mondom. Csak abban higgy, amit te tudsz, csak arra emlékezz, amilyen veled voltam. Óvd magad, kis farkasom!
Lyanna fel akart kiáltani, meg akarta mondani az apjának, hogy ne adja fel, hogy nem eshet bántódása, mert ő kiszabadítja tömlöcéből. Meg akarta mondani, hogy ne beszéljen így, lemondóan, beletörődve. Ám lord Eddard hangja megrémisztette. Megtört volt és fájdalommal teli, de egyszersmind nyugodt is.
Lyanna érezte, hogy szörnyű dolog van készülőben, a bensője súgta, hogy az apját elszakítják tőle, és soha nem lehetnek többé egy család. A könnyek ezúttal megtalálták útjukat az arcára. Alysanne nyüszítve kaparta az ajtót, aztán gazdája ölébe fúrta nagy és gyönyörű fejét.
-          Én is szeretlek, apám! – Lyanna végül csak ennyit mondott.
Aztán Petyr könnyed érintését érezte a vállán. Megfordult a fejében, hogy zokogva és ruházatát tépve követeli, hogy maradhasson, s ha kell, őrjöngve kaparja ki az őr szemét. Ám egy Stark sosem tesz ilyet. Nem alázkodik meg, elfogadja a sorsát, méltósággal és erősen távozik, senkinek sem könyörögve. Büszkén és tudván kötelességét. Így hát felállt, és Petyrbe kapaszkodva támolygott fel a napvilágra.
Napok teltek el vagy hetek? Netán csak órák? Lyanna nem tudta, ahogyan valószínűleg a tömlöcben sínylődő édesapja sem. A leányért végül a királyné küldött. Baleor szentélye elé hívatták. A leány fekete bársonyt öltött. Legyen szó bármiről, olyan tekintélyt parancsolóan kívánt festeni, ahogyan csak lehetséges.
Nem nézett ser Jaime-re, aki eljött érte, hogy elkísérje. Felszegett állal vonult, Alysanne a lába mellett. A szentély előtt a pórnép várakozott hatalmas hangzavar közepette, ám Lyannát az emelvényre vezették – a reszkető és holtsápadt Sansa mellé. Aryának nyoma sem volt, de Lyanna ezúttal nem tudott ezzel törődni. A testvérek összenéztek, ám mielőtt bármelyikük szólásra nyithatta volna ajkát, a nép felzúdult.
Cersei királyné lépett elő dölyfösen, oldalán a fiával, Joffreyval. Vele érkezett lord Baelish, majd az összeláncolt csuklójú lord Eddard. Lyanna kis híján apjához rohant, ám valaki megállította. Petyr volt az. A férfi mellé állt, s finoman megfogta a kezét. Lyanna nagyot nyelve fojtotta vissza a könnyeket. Az édesapja a szemébe nézett. Ami a következő pillanatokban történt, azt Lyanna lassan és összemosódva látta és hallotta, akár egy rosszul megfestett rémálomban. Lord Eddard a néppel szemben állva kezdett beszélni. Halkan szólt, mégis mindenki hallotta a mondandóját.
-          Én, Eddard Stark, a Király Segítője ünnepélyesen elismerem, hogy árulóvá váltam. Elárultam egyetlen és igaz királyomat, ellene kívántam szegődni – mondta.
Lyanna rémült szemmel nézett fel Petyrre, miközben hevesen rázta a fejét. Ez hazugság, jól tudta. Az édesapja bizonyára azért mondja mindezt, hogy őket megóvja. Talán megígérték neki, hogy szabadon távozhat, ha kielégíti a nép perverz kíváncsiságát a botrányra. De ezek a visszás szavak… Lehetetlen, hogy igaz legyen mindez. Hiszen az ő apja a becsület és a kötelességtudat megtestesítője, sosem lenne áruló!
-          Lord Stark, ezennel… Fejedet veszem árulásodért – mondta Joffrey kéjelgő mosoly kísértetében, és intett Ilyn Payne-nek, a hóhérnak.
Döbbenet suhant át Cersei arcán. A királyné fel akart kiáltani, hiszen fiával nem ebben egyeztek meg, lord Starknak nem kellett meghalnia. Lyanna látta ezt, egyszeriben megérezte az igazat, ahogyan az apja arcán átsuhanó tengernyi érzelmet is. Ám a félelem nem volt közöttük. Petyrre nézett, s rajta is a meglepetést tapasztalta. A férfi átkarolta a vállát, és magához szorította, Lyanna pedig görcsösen kapaszkodott belé. Oda akart rohanni, hogy magát ajánlja az apja helyett, de Petyr erősen tartotta. Nem tudott szabadulni.
Ned Stark arca ezúttal régi fényében ragyogott fel újra. Önként ereszkedett térdre, noha törött lába miatt ez bizonyára elképzelhetetlen fájdalommal járt. Ám a férfinek arcizma sem rezdült. Mártírként állt ott, aki kész meghalni az igazságért. Lyanna szeméből patakzottak a könnyek, ahogy Ilyn Payne az apja fölé magasodott. Kezében Jeget tartotta – az apja kardját. A nép szitkokat ordított, ám Lyanna semmi mást nem látott, senkit sem hallott, csak az apját.
Lord Eddard elfordította a fejét, és legidősebb lányára nézett. Az acélszürke és a zöld szempár egymásba kapcsolódott, és Lyanna bizonyos volt benne, hogy az édesapja ugyanazokat az emlékképeket látja, amit ő. A kisleány első, bizonytalan lépteit, amiket Ned kísért féltő figyelemmel. A kis Lyannát apja hátán, amint lovacskáznak, Robb pedig kacagva kiabálja, hogy gyí, gyí. Lyannát, amint lenyúzza a térdét, s apja komoly hangon magyarázza el, hogy ez semmiség, s hogy az asszonyok százszorta erősebbek a férfiaknál. Lyannát és Nedet, amint együtt imádkoznak a szívfa előtt térdepelve…
Lyanna sírva nézett apja szemébe, igyekezvén magába szívni az acélszürke pillantásból áradó szeretetet és féltést. Fájdalom suhant át a szürke szempáron, de nem önmaga miatt – a gyermekei miatt, akiket egyedül kell hagynia a veszélyes világon. Lyanna próbálta szavak nélkül elmondani az apjának, hogy ő erős lesz, mindig Stark marad, büszke lehet majd rá, s ő mintha megértette volna.
Ned végül elfordította a fejét s lehajtotta, hogy Ilyn Payne a nyakához férhessen. Lyanna ismét felzokogott, és Petyr mellkasába temette az arcát, a férfi pedig védekezőn átfogta mindkét karjával. Érezte, hogy ő sem képes rá, hogy végignézze a jelenetet, arcát ugyanis Lyanna hajába temette. A leány hallotta a csőcselék ordítását, Joffrey gúnyos jeladását a cselekvésre, Sansa velőtrázó tiltakozását és sikolyait, Jég borzongató süvítését, majd azt a rettenetes, mindent véglegesítő puffanást…
Lyanna lábai kis híján összecsuklottak, miközben eszelősen sikoltozni akart, ám Petyr meglepő erővel tartotta a testét, ez pedig a torkára forrasztotta a sikolyokat. A férfi arca elemelkedett a hajából, érezte a tébolyon túl, hogy lord Baelish biccent valakinek. Azután a férfi, még mindig a mellkasához vonva Lyanna arcát, elindult vele, elvitte a tömegtől, el a zajtól, el a halál és az igaztalanság mindent betöltő bűzétől. Lyanna pedig a történteket fel nem fogva, testében és szívében jeges dermedtséggel követte őt. Mikor már maguk mögött hagyták a zúgó tömeget, akkor jutott eszébe, hogy végül mégsem szólt Sansa véraláfutásairól az apjának, s már soha nem lesz rá módja.


Vélemények:

4 megjegyzés:

  1. Jaj Drágám!
    Csak ennyit tudok kibökni így nagy hirtelen. Kicsit el voltam tűnve, ám most végre volt időm, hogy újra megmutassam magam neked. Mint egy hatalmas fanod, és mint a világ legnagyobb Theonna shippere érkeztem ide. Kicsit fájó szívvel olvastam soraidat, főleg a végét, hiszen így harmadjára is felidézted bennem az emléket Ned haláláról, ami szerintem Joff egyik legrosszabb döntése volt egyébként..
    Még mindig imádom ahogy írsz, bár remélem, hogy Lyanna szeme felnyílik majd, és észreveszi, hogy Petyr sem a legdélcegebb lovag Túl az óperencián.. :D Lényeg a lényeg, hogy nagyon várom már a következő részt, hiányzik, hogy beszéljünk, és ájuldozzunk együtt a Tomcis képek láttán.
    Megannyi ölelés neked innen a távolból!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Arianám!
      Köszönöm szépen a kedves kommentedet, nagyon jólesett! <3
      Remélem, a szomorúság és a Theonna "felbomlása" ellenére is velem maradsz azért :) Biztosíthatlak, hogy Theon és Lyanna útjai keresztezik még egymást :)
      Köszönöm még egyszer a kommented, várlak vissza, ölellek!
      Lyanna

      Törlés
  2. Kedves Lyanna!
    Én is eltűntem, az internethiány miatt nem tudtam írni neked, de egy pillanatig sem távolodtam el a történetedtől lélekben. Az illusztráció, mint mindig de most kivételesen gyönyörű. Ned halála most is megrázott, annyira, hogy hónapokig dühös voltam Petyrre az árulása miatt...kíváncsi leszek hogy mit fog reagálni a főhősnőnk ha megtudja. Lyanna egyébként iszonyatosan szimpatikus. Tökéletes keveréke Aryának és Sansának. A stílusodat még mindig imádom, a visszaemlékezések nagyon aranyosak, olyan közel hozzák a szereplőket a szívünkhöz. Nagyon-nagyon várom a folytatást, és remélem visszatér hamarosan Tyrion is. Lyannával szuper párost alkotnak.
    Ölel egy nagyon lelkes rajongód:)♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Leona!
      Köszönöm szépen, hogy írtál, mindig nagyon jó érzés olvasni a soraidat.
      Nos, hát igen, nagyon bánt, hogy Petyrnek része volt ebben az egészben :( Úgyhogy Lyanna kellőképpen szomorú lesz, amikor megtudja, bár akkor lesz más szomorkodnivalója is sajnos.
      Örülök, ha Lyanna karaktere elnyerte a tetszésedet, igyekszem még tovább mélyíteni őt.
      Tyrion hamarosan újra fel fog tűnni a színen, ezt megígérem :)
      Még egyszer hálásan köszönöm, hogy írtál, várlak vissza!
      ölellek: Lyanna

      Törlés

xy