2015. július 15., szerda

11. fejezet - Jaime

Sziasztok, kedves Olvasók!

Először is nagy szeretettel köszöntöm új olvasómat! :) Köszönöm a sok oldalmegjelenítést is, nagyon hálás vagyok minden kattintásért! 
Másodszor: jelentkeztem egy blogversenyre itt, kérlek, támogassatok pár szavazattal, hátha megnyerem! :) 
Készült számomra két kritika is, amik nagyon jólestek, olvassátok el őket a Kritikák menüpontban! 
Hogy mi várható? Egy kis lovagi torna, némi erotika, no, és érzelmek.
Végezetül pedig jó olvasást, várom kíváncsian a véleményeiteket a résszel kapcsolatban, ne tartsátok magatokban! 




Ser Jaime Lannister unott arccal készülődött a lovagi tornára. Az a kéjenc disznó, vagyis a királya rendezte a nagy horderejű eseményt, természetesen a drágalátos Eddard Stark tiszteletére. Már egy hónapja megérkeztek, s a király még mindig nem unta a vég nélküli ünneplést. Jaime kezdte unni a felhajtást a Király Segítője körül – és úgy látta, maga az érintett is meglehetősen feszeng az őt körülvevő őrület miatt, de mindketten tudták, hogy Robert Baratheont nem lehet megfékezni, ha bortól ködösült elméjét megszállta egy gondolat. Ennek ellenére Jaime egy kis csetepatéra természetesen mindig kapható volt. Hiszen ez az egyetlen erénye, a kiváló technika, a ravaszul és halálosan forgatott penge, a harc során meglepően gyorsan cikázó gondolatok és előrelátás, ezzel maga is tisztában volt.
Kinyújtotta erőtől duzzadó karjait, hogy unokaöccse, Lancel, aki lelkesen vállalta a feladatot, hogy a nagy eseményen az apródja legyen, felcsatolhassa rá a páncélját. A torna tiszteletére hátrahagyta fehér palástját, mely a Királyi Testőrség iránti elköteleződését jelezte. Ezúttal vörös, üvöltő aranyoroszlánnal ékített palástot viselt, melyre a Lannister-ház jelmondatát hímezték aranyfonállal gondos kezek: Halld üvöltésem. Hüvelyébe csúsztatta a kardját, és kivonult a küzdőtérre.
Ser Andar Royce, első ellenfele már ott állt, daliásan és erősen, noha Jaime jó fél fejjel fölé magasodott. Meghajoltak egymás felé, majd ser Andar azonnal támadott, ám korábban kellett felkelnie ahhoz, hogy a Királyölőt meglepje. A lovag hárított, s máris ellentámadásba ment át. Jaime elfojtott egy ásítást, majd kitekintett a nézőtérre, miközben ser Andar verejtékezve és egyre inkább kapkodva próbálta eltalálni őt. Érthetetlen módon boldogság dagasztotta páncélos mellét, amikor meglátta Lyanna Starkot, amint tapsol neki sugárzó mosollyal bájos arcán. Egy pillanatra a leány körül elhomályosult mindenki más, megszűntek a hangok, s Jaime érezte, amint újult erő szállja meg a testét. Egy másodpercre átfutott az elméjén, hogy vajon hol lehet a féltő és gondoskodó apuka, hiszen csak ő hiányzott a családi képből – Sansa és Arya a Lyanna mögötti sorban ültek Joffreyval –, azután rájött, hogy bizonyára a szomszédos díszpáholyban a királlyal. Robert bizonyosan egész nap itatni akarja régi cimboráját, s nem akarja, hogy a leányai is lássák.  
Lyannára mosolygott, majd perceken belül a földre küldte ser Andar Royce-ot, meglehetősen ügyes párbajellenfelét. A fiatal lovag nyekkenve zuhant a porba, páncélján számos horpadás és elszíneződés, a férfi orrából pedig patakzott a vér. Jaime gáláns mozdulattal lépett hozzá, majd felsegítette ellenfelét, azután szokásos félmosolyával ismét megajándékozta a nézőtéren ülő leányt. Ahogy azonban továbbvándorolt a tekintete, a mosoly megfagyott az ajkán, majd lassan kezdett olvadni róla. Mégis mit keres a leány mellett az a szürke bársonyba öltözött patkány? Lord Baelish kéjes és mindentudó mosollyal súgott valamit Lyanna fülébe, amire annak orcáján apró rózsák bimbóztak ki, s kuncogott. Igéző, zöld szemének csillogását a párbajtérről is lehetett látni. A lovagot már pillantásra sem méltatta.
Jaime szívében különös harag lángolt fel, miközben hátat fordított az őt ünneplő tömegnek, és lesietett a porondról, félretaszítva buzgón közeledő apródját. A féltékenység ismeretlen volt számára, így nem tudta, hogyan kezelje az érzést. Cersei miatt sosem kellett tartania semmitől – hiszen nővére csak őt szerette, hiába kellett néhanapján eltűrnie hájas és izzadó, erőszakos férje közeledését. Jaime erővel tartotta távol magától a képzetet, amint Robert király magáévá teszi imádott ikertestvérét. Tudta, hogy ez igen ritkán történik meg, s épp emiatt az uralkodó is másnál keresi a gyönyört, csakúgy, mint Cersei, aki történetesen éppen nála. Sosem ragadtatta magát tehát ostoba féltékenységi jelenetekre, hisz noha szerette a királynét a maga módján, úgy érezte, testvére jobban kapaszkodik belé, mint fordítva. S hogy a király sajátnak hitt három gyermekét is ő nemzette, többet ért neki bármily más elégtételnél.
A Lyanna fülébe mézes szavakat sustorgó Baelish láttán azonban fellángolt bensőjében a kellemetlen, szorító érzés, mintha tűz perzselné és fojtogatná egyszerre. Indokolatlan dühvel vágta a kardját a földbe - a penge kis híján markolatáig elsüllyedt a porhanyós talajban. Igyekezett másra gondolni, korholni magát, amiért egy kis csitri ennyire fel tudja kavarni nyugalmas lelkének állóvizét, ráadásul egy olyan csitri, akivel eddig a percig csak játszadozott, hisz melyik férfinek ne esne jól egy bájos és kívánatos fiatal leány látható érdeklődése? Épp ezért zavarta össze a hirtelen fordulat. No, lám, ő is csak olyan, mint bárki más? Amint a leány nem törődik vele többé, máris érdeklődni kezd iránta? Mégsem tudott megnyugodni, képtelen volt rá, hogy elhessegesse a kínzó tüzet a szívéből.
A végletekig hergelte magát, így dúvadként rontott ki a csatamezőre. Következő párbajellenfele, lord Bryce Caron alig hajolhatott meg felé, máris záporoztak rá ser Jaime kardcsapásai, amelyek ezúttal nem voltak oly halálos pontosságúak, mint általában, de nagyrészük így is eltalálta a lordot. Pár pillanat múlva Bryce ájultan zuhant a földre, sisakja a felismerhetetlenségig összezúzva. Jaime zihálva tekintett a nézőtérre, és sötét elégtétellel elmosolyodott: Lyanna ezúttal csak őt nézte döbbent arccal. Lord Baelish felvonta a szemöldökét, sőt, gunyoros mosolyából ítélve jól mulatott rajta, de Jaime nem törődött vele, noha biztos lehetett benne, hogy a férfi azonnal átlátta dühének valódi okát. Belefúrta a tekintetét Lyannáéba, majd elviharzott. Nem értette, mi történik vele, hisz sosem fordult még ki ennyire magából, ám most jólesett a düh tisztító perzselése a bensőjében, így nem is igen akart megnyugodni.
Harmadik ellenfele a Testőrségbeli társa, ser Barristan Selmy volt. Az idős lovagot élő legendaként tartották számon, akárcsak őt magát. Ám, míg Jaime megölte az előző királyt, Aerys Targaryent, addig ser Barristan hűségéről volt híres. Kettejük közül róla mintázták az igaz lovag szobrát, s egy pillanatra sem vált méltatlanná a lovagi címre.
Éltes korának dacára az idősödő férfi megizzasztotta a fiatalabbikat, s legalább félóráig küzdöttek a tömeg lankadatlan buzdítása közepette. Selmy elegánsan küzdött, mintha táncolna, s Jaime több mozdulatban felismerte saját technikáját is. Hisz sokszor gyakorolt a férfival, és szívéből tisztelte. De ezúttal semmi sem számított, csak a győzelem.
Mégis ser Barristan volt az első, aki aznap megsebesítette Jaime-t: vékony vágást ejtett a lovag jóképű arcán, lemetszett egy aranyszín fürtöt is a hajából. Jaime a szeme sarkából látta, hogy Lyanna a szája elé kapja mindkét aprócska kezét, még a leány sikolyát is hallani vélte. Diadalittas mosoly futott szét az ajkán, azzal egy oroszlánt idéző, vad üvöltéssel terítette a földre az öreg lovagot, kardja hegyét ser Barristan nyakához szegezve.
-          Kiváló küzdelem volt, ser! – villantott megnyerő mosolyt ellenfelére, majd a karját nyújtotta, hogy felsegítse.
Együtt sétáltak le a párbajtérről, s Jaime ismét maga előtt látta Lyanna rémült arcát. Elmosolyodott, s alig várta, hogy ismét megpillanthassa az aggodalmat a bájos pofikán. Ha legyőzi Sandor Clegane-t, Joffrey megégett arcú, mogorva és vad testőrét, akkor a döntőbe jut, hogy megmérkőzzön Loras Tyrellel. A földbe akarta döngölni a Viráglovag néven elhíresült fiatalembert, akit feltörekvő tehetségként emlegettek – no, és káprázatos férfiszépségként. Jaime össze akarta zúzni a hibátlan vonású arcot, véres csomókká tépni a hullámos, barna selyemhajat, kiütni a csillogó, hibátlan fogakat. Képtelen lett volna elviselni, ha ez a piperkőc alak legyőzi. S emellett… Át akarta nyújtani a virágkoszorút Lyannának. A győztes lovag ugyanis megnevezheti a torna legelragadóbb hölgyét, s Jaime pírt akart csalni a Stark leány hófehér orcájára a gesztussal. Mellesleg pedig pompás látvány lenne Cersei indulatoktól elzöldült arcát látni mindeközben. Jaime felkacagott, majd letörölte a kardját, és indult, hogy megmérkőzzön Sandorral.
Ahogy kilépett a harctérre, tekintete azonnal a nézőkre vándorolt. Látta, hogy Baelish Lyanna fülébe suttog, ráadásul a keze a leány ölben nyugvó kézfejét cirógatta, Lyanna pedig nem húzódott el, nem kapta el apró kacsóját, sőt, széles mosolyából ítélve igencsak élvezte a helyzetet. Jaime-ben felbuzgott a düh, de egy, a kelleténél hosszabb pillanatra a porba tapasztotta a talpát. Ennyi elég volt hozzá, hogy Sandor Clegane lecsapjon rá – kardlappal mért erőteljes ütést Jaime fejére. A lovag felnyögött, és azonnal megpördült, hogy ellentámadást intézzen. Átkozta magát, amiért elbámészkodott, s hagyta, hogy elragadják az érzelmek. Ezzel megszegte a párbajok első számú szabályát: harc közben a lovag nem gondolkodhat máson, főként nem csinos selyemszoknyába bújtatott kecses lábakon.
Néhány percig elszántan és kizárólag ellenfelére figyelve küzdött, s úgy tűnt, felül tud kerekedni. Ám áruló szíve a nézőtér felé terelgette a tekintetét. Lyanna még mindig Baelish markában volt. Jaime összeszorította a fogát, s elvétette a lépést: Sandor Clegane helyett a földre sújtott a kardjával. A Véreb kirúgta a kardját, és Jaime kénytelen volt hátraugrani, hogy elkerülje a levegőt megrezgető, súlyos csapást. Felkapta a fegyverét, ám Clegane újabb csapása elől nem tudott kitérni: a férfi kis híján kettézúzta Jaime karját, amitől újra elejtette a kardját. A következő ütés az orrán találta a lovagot, amitől elesett, ám sebesen felpattant, kiköpött egy adag vért, és ezúttal puszta kézzel indult rohamra. Clegane kitért előle, azután kardja egy szúrásával gyomorszájon találta Jaime-t. A lovag levegője kiszökött, elfojtva ezzel fájdalmas nyögését. Összegörnyedt, s meg sem lepte, amikor a Véreb súlyos csapása a következő pillanatban a földre terítette. Csillagok táncoltak a szeme előtt, kis híján eszméletét veszítette, ám erőteljesen evickélt az öntudat folyóján, végül pedig győzedelmeskedett. Elfogadta Clegane kezét, és feltápászkodott. Halkan gratulált, azután félig öntudatlanul letámolygott a harcmezőről. Nem nézett Lyannára – nem akarta látni szánakozó, de még csak aggodalmas arcát sem.
Nem várta meg a torna végét, felsántikált a kastélyba, Cersei lakosztályába. Nem törődött a lebukás veszélyével. Mire leszállt az este, a fájdalmai is elmúltak. A falnak dőlve várta a nővérét. Feltett szándéka volt, hogy elfelejti minden baját, főként pedig Lyanna Starkot.
Amikor Cersei besurrant – valószínűleg elszökött a mulatozás elől –, elkapta a karját, és mohón az ágyra lökte. Dühösen tépte fel a nő ruháját, a magáéval nem is vesződött, és ellentmondást nem tűrve hatolt belé hátulról. Szinte ádázul mozgott, ám nem érezte azt, amit eddig. A vágy, ami mindig űzte Cersei iránt, homályba veszett. A nő forró és szűk teste egyszeriben emlékké fakult, s ő hirtelen undort érzett. Összeszorított foggal gyorsított a mozgásán, a szemét szorosan lehunyta, s ahogy kinyitotta, Lyanna arca nézett rá. Az ikertestvére eltűnt, helyette a hamvas és fiatal leány szorítását érezte maga körül, s erre felhördülve könnyebbült meg. Zihálva hajtotta le a fejét, ám amint kinyitotta, nővére fanyalgó arcát pillantotta meg. Ez azonnal visszarántotta a valóságba. Cersei fitymálóan fogta össze magán a cafatokra tépett selyemruhát.
-          Ennyi? - Ebben a szóban és tekintetben benne volt valamennyi megvetése, amelyet abban a pillanatban fivére iránt érzett.
-          Ó, miért is vártam tőled vigasztalást, nővérkém! – vágta oda dühösen Jaime.
Szeretett volna hányni, hogy kiadja magából az undort, amit érzett a nő és saját maga iránt is. Elfordult Cersei-től, és az ablakhoz lépett. Csak azt látta maga előtt, amint Cersei követelőzve rikácsolja, hogy csináljon már valamit, ő pedig elvakultan cselekszik… Maga előtt látta Bran Stark rémült arcát, aztán a kisfiú mozdulatlan testét odalent a torony tövében… Eddig nyoma sem volt benne a bűntudatnak, ám most kősziklaként gördül a lelkére. Tudta, hogy a gyermek még él, de sejtette, hogy nem állhat lábra többé. És mindez egy bűnös szerelem miatt… Még a legvéresebb csata után sem érezte magát ilyen mocskosnak. A pillanatnyi kéj borzongató érzése már régen elillant, csak ürességet és a fájdalmat érezte, amit Clegane csapásai okoztak.
-          Most menj el! – mondta csöndesen.
-          Micsoda? Hogy merészeled? – sziszegte Cersei, csak még több undort gerjesztve a fivérében.
-          Azt mondtam, menj! – fordult felé Jaime, üvöltve a szavakat.

Cersei izzó és bosszúszomjas tekintettel nézett rá, ádázul, akár egy alattomos oroszlán, de nem szólt, nem könyörgött, mint más asszony tette volna. Felpattant, és ruháinak rongyaival takargatva magát kiviharzott a szobából. Jaime nem nézett utána. Visszasétált az ablakhoz, és addig nézte a mulatság fényeit, amíg el nem vegyültek a hajnal első sugaraival.
Vélemények:

2 megjegyzés:

  1. Szia! az előző fejezetben is volt egy mondat, de sajna nem mentettem el :) Ebben a fejezetben nekem ez a mondat nem illik a hangulatba, legalábbis a vége: "A lovag hárított, s máris ellentámadásba ment át." inkább ellentámadásba lendült, vagy ellentámadást indított. Amikor fél perc alatt leveri az ellenfelet, ott meg nagyon furcsa, hogy mégis annak az ügyességét dicséred. Főleg, hogy nem egy ismert, hanem egy ifjú, "új" lovagról van szó, én szeretem, ha az ilyesmi megmutatkozik a cselekedetekben, nem csak úgy rá van mondva. Tetszik hogy Jamiet nem a daliás hős erényű szőke lovagnak mutatod be csillogó páncélban, de mégis szerethető. Az is nagyon találó, ahogy az elhidegült kapcsolatot mutatod be az ikrek közül, akik mégsem képesek nem szeretni egymást. Az azonban furcsa volt, ahogy a gondolatok Branre terelődtek. Mármint akkor nem volt semmi lelkiismeretfurdalása, akkor attól még nem támad, hogy amellett a kapcsolat mellett amiért tette amit tett, horizontra helyeződött egy másik. Úgy jobban érteném, ha Lyanna személyéből indulna ki a gondolat és arra terelődne, hogy fájdalmat okozott a lánynak az öccse által.
    Az előző fejezetre visszatérve itt is hiányoltam pár plusz mondatot, hogy ne legyen hiányos a cselekményszál, de itt azért jóval érthetőbb volt a kimaradt jelenet, mint a merényletnél. Tetszett az a lelkesedés, ahogy Lyanna szemléli a várost, és a bálhelyzet is, azonban ahhoz még sok kell, hogy megkedveltesd velem Kisujjat. Ez természetesen nem a te hibád, egyszerűen én nem tudom szeretni azt a karaktert :D
    Puszi; Hanna :)

    VálaszTörlés
  2. Jah és akartam említeni, hogy a chatben változtass betűszínt, így nem olvasható :)

    VálaszTörlés

xy