2015. július 4., szombat

10. fejezet - Lyanna

Sziasztok, kedvesek!

Hihetetlen boldog vagyok: átléptük ugyanis a 3000 oldalmegjelenítést, illetve az előző bejegyzés óta már 25 olvasóval büszkélkedhetek! Jubileum szaga van a levegőben! :3 Ráadásul éppen ma ünnepli a blog a 4. hónapját! Remélem, ti is olyan boldogok vagytok emiatt, mint én! :D 
Ennek örömére hoztam egy új szavazást is, amit megtaláltok oldalt. Illetve az ünnep kedvéért ezúttal minden eddiginél hosszabb fejezettel érkeztem, majdnem 2500 szó. 
Elnézést kérek a késedelemért, nem mentegetőzöm, mostanában sok a mászkálás és egyéb dolog, de igyekszem hamar hozni az új részeket.
Egy kis érdekesség: már 46 Word-ös A/4-es oldalt számlál eddig a történet, hihetetlen számomra, nem gondoltam volna, hogy már ennyi van. És még jó sok lesz remélem. 
Ahogy ígértem: jöjjön Lyanna! Illetve felbukkan egy karakter, aki az egyik személyes kedvencem. Nagyon izgatott vagyok, hogyan fogadjátok őt. 
Jó olvasást, halmozzatok el ismét kommentekkel, többek között a rejtélyes új felbukkanót illetően (is)! :)



Lyanna csillogó, zöld tekintetét Királyvár kiszögelléseire, sarkaira, tornyaira szögezte, azután izgatott mosollyal nézett össze Sansával. A főváros bűzét feléjük sodorta a szél, ám mintha meg sem érezték volna, pedig a mindig kényes Sansa máskor bizonyosan elfintorította volna bájos és pisze orrát. Az újdonság varázsa lengte körül őket. Hisz olyannyira más ez a monstrum, mint Deres! Csúf, bűzös és meleg, mégis csodálatos és izgalmas titkokat rejt a sok káprázatos ház, sötét sikátor és persze a kastély! A főváros híres volt a benne folyamként ömlő intrikáktól és pletykáktól, amitől édesapjuk olyannyira óvni kívánta őket. Ám most Lyanna, elnézve a káprázatos várost, el sem tudta képzelni, hogy itt bármi bántódása eshet. Az épületeket aranyfénybe vonta a naplemente, s rózsaszínes pára lebegett mindenütt, mesebeli tájjá változtatván a falakat. Lyanna legalább annyira izgatott volt, mint a mosolyágból ítélve a húga.
Az út viszontagságai kétségkívül megviselték a Stark leányokat, főként Sansát, ám most, hogy elérték céljukat, ismét kivirultak. Az ifjabbik sápadt volt és karikás szemű, mióta az a sajnálatos tragédia megtörtént Ladyvel, a farkasával. A leány folyton csak sírdogált. Nővére mélységesen együtt érzett vele. El sem tudta képzelni az életét saját kedvence, Alysanne nélkül.
Lyanna átnyúlt lova fölött, és megfogta Sansa kezét, amint belovagoltak Robert király hosszan kígyózó menetének elővédjében. A városfalon aranyköpönyeges katonák strázsáltak, szemmel tartva a város életét. Az őrök fejet hajtottak a királynak, aki arra az időre, míg beértek a városba, felkászálódott lova nyergébe. Lyanna rosszalló tekintettel nézte végig, amint Robert Baratheon súlyos teste nagy nehézségek árán végre a nyeregbe kerül, a király pedig bortól bűzlő ruhákkal, piros orral, harsogva kezd lord Eddardhoz beszélni. Az édesapja pedig olyan szelíd, halk szavakkal válaszolgatott, mintha csak Rickonhoz beszélne egy dacos kitörés közepette.
Még Lyanna fülében csengett édesapjuk bánatos, halk hangja, amint az ítéletet közölte, azután Lady panaszos szűkölése, majd az a borzalmas puffanás, amint az állat gyönyörű feje a porba hullt… Ennél már csak Alysanne napokig tartó vonítása volt rettenetesebb. A rémfarkas két húgát veszítette el néhány óra leforgása alatt – hiszen Arya farkasa, Nymeria nyomtalanul eltűnt azután, hogy megharapta Joffrey karját. Lyanna jól tudta, hogy mi történt: kishúga bizonyára elvadította magától kedvencét, hogy Joffrey bosszúja ne érhesse utol. A trónörökös persze azóta is világfájdalommal járt-kelt pökhendi és gúnyos arcán, karját pedig jókora kötés fedte, valószínűleg teljességgel szükségtelenül. Lyanna szíve szerint hatalmas pofont kevert volna le neki, de méltóságán alulinak érezte a fizikai erőszakot. Emellett persze félt is, hogy Alysanne is az ifjú Baratheon áldozatává válik. Így hát összeszorította telt ajkait, és visszaszorította indulatait, hiszen ez egy méltóságteljes hölgy dolga.  
Ha a szíve parancsát követi, bizonyára a Véreb csúf ábrázatára is lesújtott volna apró öklével – hiszen Joffrey kutyája kegyetlenül végzett Arya kis barátjával, Mychával, aki pedig oly jó hatással volt rá az utazás során. Lyanna azóta alig látta kishúgát, s ha elő is került, a leány szemei duzzadtak és vörösek voltak a zokogástól. A lány meg akarta vigasztalni a kis vadócot, ám Arya dacosan hallgatott, azután elszaladt előle. Lyanna a nyakát nyújtogatta, és megpillantotta a kislányt édesapjuk oldalán, lehajtott fejjel. Ettől kissé megnyugodott. Nagyon aggasztotta Arya viselkedése, de úgy látta, a kisleány az édesapjának megnyílik valamelyest.
Lyanna tekintete rátalált ser Jaime-ére is. A lovag kedvesen rámosolygott már jól megszokott, féloldalas mosolyával, amitől a leány szíve mindig felforrósodott. Reszketősen felsóhajtott, és ismét az épületekre szegezte a tekintetét, de a gondolatai máshol jártak. Hiába mondta Tyrion számtalan alkalommal a bátyjáról, hogy nem túl okos, Lyanna egészen másként gondolta. Ser Jaime bámulatos tudás birtokában volt, már ami a lovagok történelmét és harcaikat illette, emellett fanyar humora is ledöntötte a lábáról Lyannát. Nem tudott elbeszélgetni vele bármiről, mint a szédítően eszes Tyrionnal, de a leányt elvakították az érzelmei, így csöppet sem zavarta a dolog. Ser Jaime szívesen meghallgatta panaszáradatát, amikor Joffrey megsérült, Mycah, Arya pajtása pedig meghalt, mindennek pedig Lady itta meg a levét. A leány heves szóáradat közepette egészen kipirult, s amikor ser Jaime egészen ellágyulva, majdhogynem kedvtelve mosolygott rá mindeközben, mélységesen zavarba jött. A lovag pár szóval meg tudta nyugtatni, amire eddig csupán Robb volt képes azelőtt.
Ám semmiféle áttörés nem történt, a ser nem omlott a lábai elé, hogy asszonyául kérje, nem csókolta meg, nem törekedett erőszakosan arra, hogy megérintse, akár annak idején Theon. Csupán azok a furcsa pillantások voltak, melyeket Lyanna nem tudott mire vélni, s nem is tudta kivel megbeszélni őket. A leány tehát azt gondolta, a lovag kezét bizonyára esküje köti: hiszen a Királyi Testőrség tagjai nem vehettek maguk mellé asszonyt, ahogyan arra Tyrion is felhívta a figyelmét. Persze, Lyanna lelkének romantikus szegletében lángolt a remény, hogy ser Jaime sutba dobja a fogadalmát, s vele együtt a fehér köpenyt, csak az ő kegyei miatt. Álmatlan éjszakáin ábrándokba ringatta magát, kidolgozta közös szökésük minden apró részletét. Elképzelte, ahogy ser Jaime a király lába elé hajítja a fehér köpenyt, majd derékon ragadja őt, s csillogó kardjával vág utat maguknak az őrök sorfalán. Lóra pattannak, s meg sem állnak a világ végéig, ahol végre egymáséi lehetnek, és… Lyanna ezen a ponton parancsolt megálljt magának. Lényének ésszerű gondolatokért felelős része pontosan tudta, hogy ez nem történhet meg. Sem a szöktetés, de még csak egy egyszerű leánykérés, vagy a Királyi Testőrségtől való kiugrás sem.
A leány mélyet sóhajtott, miközben megrázta a fejét. Kissé szégyellte magát, amiért a szívügyek ennyire elvakították mostanság. Viszonylag ésszerű embernek hitte magát, de kénytelen volt beismerni: csak azért volt higgadt ez idáig, mert nem volt az életében egy férfi sem, aki felkavarta volna lelkének nyugalmas állóvizét. Amint azonban ez megtörtént, kényszerűen kellett szembenéznie megváltozott lelkével és állandóan egy tárgy körül forgó gondolataival. Ismét megrázta a fejét, és öccse felé terelte tehát zilált figyelmét.  
Megfogyatkozott családja körében bontotta ki a levelet pár nappal azelőtt, melyben Robb beszámolt a Brannel kapcsolatos, örömteli eseményről. Lyanna még soha nem látta az édesapját sírni, ám abban a percben könnyek csillantak lord Eddard acélszürke szemeiben. A Starkok feje magához ölelte három leányát, és egy-egy csókot nyomott a homlokukra. Ettől pedig még inkább elérzékenyültek valamennyien. Reményektől eltelve folytatták hát az utat Királyvárig. Lyanna fohászkodott az Anyához, hogy Bran felépüljön, s akkor utánuk jöhetnek valamennyien. Bár a lelke mélyén sejtette, hogy a kisfiú álma soha nem válhat valóra. De talán mester még válhat belőle – vélte magában bizakodva a leány.
Lyanna a gondolatok gomolygása közepette arra eszmélt, hogy már ott állnak a kastély előtt, szembenézve a Segítő Tornyával, amely ezentúl a lakhelyük lesz. Néhány katona és szolgáló felcipelte súlyos ládáikat a toronyba. Édesapja tágas, pompás lakosztályt kapott, az ő szobáiból nyílt Arya és Sansa szentélye, Aryáé mellett pedig Lyannáé.
A leány vidáman és ámulva nézett körül a fényűző, hatalmas szobában. Boldog volt, amiért édesapja bizalmat szavazott neki, s az ő szentélyének nincs közvetlen bejárata a szülői szobába. Lerúgta apró cipőit, és körbejárta leendő otthonát, mezítelen talpát csiklandozta a puha szőnyeg. Deresben sem volt éppenséggel aprócska a lakhelye, ám ebbe a térbe talán kétszer is befért volna. A falakat bézs kárpit borította, rajta arany cirádák, a súlyos sötétítőfüggönyöket pedig méregzöld bársonyból készítették. Lyanna felkuncogott, ahogy végignyúlt a jókora ágyon, melynek baldachinja ugyanolyan anyagból volt, mint a függönyök. Meghempergőzött a finom selyem ágyneműben, majd nagyot sóhajtva kelt fel, és eligazgatta az anyagot. Felnyitotta egyik ládáját, és a mélyére túrt, majd elégedetten tartotta maga elé a ruhát, amelyet viselni készült az édesapja tiszteletére rendezett fogadólakomán. Az öltözék mélykék színben pompázott, vékony ezüstszálak futottak végig rajta, a ruha bő ujja pedig kis híján a földet seperte. Lyanna óvatosan öltözött át, vigyázva öltötte magára a ruhát, amely sokkal lengébb anyagból készült, mint a Deresben viselt holmik. Nem véletlenül: Királyvárban jóval kellemesebb volt a hőmérséklet.
Elégedetten szemlélte magát az egész alakot mutató tükörben, és épp megfelelőnek találta a ruha kivágását a keblén, az anyag kéksége pedig kiemelte bőre porcelánfehérségét. Persze, az édesanyja rosszallóan nézne rá emiatt, de ő most nincs itt. Az édesapja pedig túl elfoglalt ahhoz, hogy az ő öltözékével foglalkozzon. Egyszerű, laza kontyot készített, néhány vörös tincset hagyott az arca mellett tekergőzni, aztán átlejtett édesapja szobájába.
Lord Eddard szürke, rémfarkas-mintával ellátott mellényt viselt sötétkék vászoninge fölött. Lyanna büszkén karolt bele az édesapjába, akit igen vonzónak és királyi jelenségnek látott. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Sansa és Arya is – utóbbi is tőle szokatlanul elegáns öltözékben –, azzal a Starkok átsétáltak a kastély főépületébe.
Hangos zeneszó szűrődött ki a nagyteremből, és Lyanna hallani vélte Robert király öblös hahotáját is. Édesapja karján vonult be, és mi tagadás, élvezte az udvar legfontosabb embereinek rá szegeződő tekintetét. A király mellett, a fő padozaton foglaltak helyet, Lyanna közvetlenül lord Eddard jobbján. A leány izgatottan szemlélte a vendégeket. Cersei királyné igencsak savanyú képet vágott, már-már gyűlölködő oldalpillantásokkal vizslatta a férjét, aki ismét felöntött a garatra, és lépten-nyomon a szolgálóleányokat tapogatta. Lyanna hiába kereste a tömegben ser Jaime-t. A lovag bizonyára cirkált a teremben, s ügyel a biztonságra, azért nem látja daliás alakját. Tywin Lannister azonban ott volt. Lyanna nagyon kíváncsi volt a királyné és szíve lovagjának édesapjára, ám a férfin látszott, hogy nem szívesen fecsegne serdülő leányokkal, ezért nem szólította meg.
A lakoma pazar volt, Lyanna már a harmadik fogásnál úgy érezte, még egy falat, és szörnyethal, pedig igyekezett mindenből keveset csipegetni. Ám a citromos süteménynek nem tudott ellenállni, ahogy a mellette ülő húgai sem. Az utolsó fogásból még alig haraphattak a vendégek, amikor ismét újult erővel szólalt meg a muzsika. A lantosok addig felváltva énekeltek, így a zene keveredett a beszélgetéssel. Ám most mind az öten rázendítettek, táncba csábítva az elegáns vendégeket. Joffrey herceg azon nyomban megjelent, hogy felkérje Sansát, a leány pedig pironkodva nyújtotta neki a kezét – mintha teljesen megbocsátotta volna a Ladyvel történteket. Arya látványosan unatkozott, lord Eddard pedig felkérte egy táncra a fintorgó királynét. A király az asztalra borulva horkolt.
 Lyanna épp egy kis bort kortyolgatott, amikor valaki fellépett az emelvényre, és hozzá indult. A férfi, aki felé nyújtotta a kezét, érdeklődve, csillogó szemekkel figyelte őt, ajka sarkában mosoly bujkált. Lyanna nagyot nyelt, és szívesen megkérdezte volna az idegent, hogy kicsoda, de valamiért megnémult. Végigfuttatta a tekintetét a kérő finom anyagú, szürke árnyalatú tunikáján, melyet poszátát formázó csat fogott össze a nyakánál. A deresedő halántékú, ennek ellenére mégis fiatalnak tűnő férfi megszólalt.
-          Petyr Baelish vagyok. Megtisztelnél egy tánccal, lady Lyanna? – Kellemes, mély, kissé reszelős hangja volt, Lyanna valamely rejtélyes okból egészen kipirult tőle.
Nem szólt, csak némán a férfi kezébe helyezte a sajátját, és vele tartott a táncolók közé. Nem értette saját magát. Hiszen a szívét ser Jaime-nek tartogatta, hogyan lehetséges, hogy egy másik szempár és hang ennyire ellágyítja? Ily áruló lenne a szíve, amit hite szerint másnak szánt? Még az sem lehet mentség, hogy igencsak vonzó az a szürkéskék szempár és az a reszelős hang.
-          Nagyapámnál nevelkedtél egy ideig Zúgóban, igaz, lord Baelish? – kérdezte Lyanna, bár roppant ostobának érezte magát.
A férfi egyik keze a leány derekán nyugodott, a másikkal az ő kezét fogta. Lyanna kénytelen volt kissé felemelni a fejét, hogy Petyr szemébe nézhessen, noha a férfi sem volt túlságosan magas, a leány még nála is apróbb volt, amit ezúttal kivételesen nem bánt. A férfi a kérdésére féloldalasan elmosolyodott.
-          Így volt. De azután botor módon szemet vetettem édesanyádra, ezért mennem kellett.
Lyanna meglepetten nézett rá. Az édesanyja futólag említette már neki lord Baelisht, noha az, hogy már hallott róla, csak az imént jutott eszébe. Nem hitte volna azonban, hogy a férfi kendőzetlenül őszinte lesz hozzá a múltját illetően. Kedvező benyomást tett rá ezzel. Kíváncsi lett tőle.
-          Az is igaz, hogy párbajoztál apám bátyjával? – kérdezte mosolyogva Lyanna, mire Petyr felnevetett.
-          Csúfos vereség volt, ma már bánom, hogy ostoba voltam. Szerencsére elmúlt. – Petyr ezután hallgatott, és csak elmerült Lyanna tekintetében, majd ismét megszólalt. – Fogadni mernék, hogy számtalanszor hasonlítottak már Cathez. Pedig én úgy vélem, inkább lord Eddardhoz hasonlítasz. Csak természetesen káprázatosan feljavított és nőiesített változatban, ha megbocsátasz, amiért így fogalmazok.
Ezúttal Lyanna nevetett fel. Egyre inkább megnyerte őt magának a férfi. Valóban unta, hogy az édesanyjához hasonlítgatják – Sansa sokkalta inkább volt lady Catelyn mása, mint ő. Ő mindig is olyan akart lenni, mint az apja, s lám, valaki végre ezt mondja neki. Épp felelni akart, amikor felbukkant az említett, meglehetősen haragos ábrázattal, amit nem is igyekezett leplezni.
-          Lord Eddard! Máris elrabolod tőlem a lányod? Megsértesz – kajánkodott Petyr, ám Ned komor maradt.  
-          Szívesen váltanék szót vele. A rá váró veszélyekről – mondta jelentőségteljesen lord Eddard, Lyanna pedig csak kapkodta a fejét, és felháborodni sem maradt ideje.
-          Én volnék az a veszély? – Petyr mosolya csak még szélesebb lett.
-          Meglehet – biccentett Ned, azzal megragadta Lyanna derekát és kezét, és arrébb lejtett vele.
-          Apám, miért hívtál el? Jól éreztem magam vele! – szólt dacosan Lyanna.
-          Azért, mert olyan, mint egy kígyó. Nem hozzád való. Csak az anyádat látja benned, azért ilyen szívélyes. Cat helyett megkaphat téged – dohogott Ned.
Lyanna szólásra nyitotta a száját, ám végül hallgatott. Miután a tánc véget ért, az édesapja visszakísérte a helyére, ő pedig engedelmesen leült. Elgondolkodtatták a szülői szavak. Talán lord Baelish valóban csupán pótléknak akarja őt… De miért mondta, hogy nem olyan, mint Cat? Lehet, hogy ravaszságból, hiszen hírhedten okos és furfangos… Lyanna elbizonytalanodott. Hogyan vonzhatja máris ennyire egy férfi, aki nem ser Jaime? Méghozzá egy efféle, kétes hírű alak, aki talán csak ki akarja őt használni?
Magában tépelődött egy ideje, amikor felnézett, mert megérezte, hogy figyelik. Tekintete Petyr szürkéskék szemeivel találkozott. A férfi egy boroskupa pereme fölött lesett rá, majd leengedte, és Lyannára villantotta oly megnyerő, mégis, valahogy vészjósló mosolyát. Mint egy ragadozó arca, aki máris a fogai között érzi az áldozatát. Lyanna fülig pirult, és lesütötte a szemét. Amikor újra kilesett a pillái mögül, Petyr még mindig őt nézte kedvtelve, miközben végigsimított őszülő kecskeszakállán. A férfi meg sem próbálta titkolni, mire gondol éppen. Lyanna zavartan ivott bele saját kupájába. Nagyon is tetszett neki ez a nyíltság, de meg is ijesztette – legalább annyira Petyr, mint a saját reakciója a helyzetre.

Bosszankodott, de kissé meg is könnyebbült, amiért nemsokára az édesapja karon ragadta őt és húgait, és felkísérte mindannyiukat a saját szobájukba. Miután a szolgálóleány segített neki megmosdani és átöltözni, fáradtan zuhant bele az ágyába. Mégsem jött álom a szemére, csak a hajnal első sugaraival. Folyton csak az a szürkéskék szempár és az a megnyerő ragadozómosoly járt az eszében… 

Vélemények:

4 megjegyzés:

  1. Boldog négy hónapot a blognak! ^^

    Jaaj, Lyanna nagyon aranyos volt ebben a fejezetben, ahogy képzelgett Jaime-ről, szinte már-már Sansásan ^^ Szeretem ezt az oldalát.
    Nagyon remélem, hogy Ned nem fog meghalni a te verziódban, mai napig hiányzik.
    Húú, és Petyr... Hát nem csodálom, hogy Lyannát azonnal levette a lábáról, nagyon tetszett, ahogyan írtál róla, szerintem karakterhűen sikerült visszaadnod :) És a tánc *-* Ugyan nem írtál sokat róla, de szinte ott éreztem magamat. Ez eddig talán az egyik kedvenc fejezetem, és több kérdés is felmerült bennem olvasás során, például az, hogy vajon mit akarhat Petyr Lyannától? :) Báár... vannak tippjeim... :D

    Luna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juj, köszönöm :3 El sem hiszem, hogy eljött ez is, mintha tegnap nyitottam volna :')
      Örülök, hogy tetszik Lyanna ezen oldala is - próbálom egyensúlyozni úgy, hogy ne legyen túl Sansás, de azért érződjön, hogy benne is megvan még a naivitás.
      Sajnos ezzel kapcsolatosan nem ígérhetek semmit :( De nagyon élvezem írni az ő részeit, mert a mai napig Ned az egyik nagy kedvencem, nekem is ő hiányzik talán legjobban.
      Jaj, örülök, ha így gondolod Petyrrel kapcsolatosan, kicsit féltem tőle, mert aggódtam, hogy a szellemi fölénye miatt nehezen tudom majd megjeleníteni és hiteltelenül, de örülök, ha jó lett :3
      Direkt nem lett több tánc - meghaltam volna akkor végleg :D
      A kérdésedre sajnos nem adhatok választ, de hamarosan fény derül erre is ;D
      köszönöm a kedves kommented! <3

      Törlés
  2. Kedves Lyanna!
    Először is boldog negyedik hónapot!*-*
    Másodszor pedig imádtam ezt a részt! Ez volt eddig a kedvencem! És a hossza is tökéletes:3
    Lyanna annyira édes volt, ahogy először Jamie, majd ugye Petyr...és én teljesen megértem a szíve pálfordulását...hát azért egy Petyr féle mosolyt nem lehet közömbösen kibírni. Már nagyon vártam hogy felbukkanjon egyébként, ő az egyik kedvenc karakterem. Nagyon várom a következő fejezetet, nagyon izgatott vagyok!*-* imádom a stílusodat, a hangulatát, meg úgy mindent.
    Ölel: Leona G.♥:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Leona!
      Először is köszönöm szépen, hogy írtál, nagyon jólesett!
      Köszönöm, el se hiszem még mindig, hogy már négy hónapos a blog!
      Annyira örülök, hogy tetszett neked is ez a rész :3 Nagyon izgatott vagyok miatta még mindig.
      Tökre boldoggá tettél a kommenteddel, örülök, hogy megérted Lyannát, és persze annak is, hogy már várod a következő részt, és hogy tetszett :3
      Hát, igen, nekem is Petyr az egyik legnagyobb kedvencem *.* Ígérem, mostantól sokkal többet fogtok vele találkozni ;)
      Várlak vissza! <3
      Lyanna

      Törlés

xy