17. fejezet - Robb

Sziasztok, drága Olvasók!

Hálásan köszönöm a sok kattintást, illetve szeretettel köszöntöm az egy új olvasót, el sem hiszem, hogy már 31-en érdeklődtök a történet iránt! *.* 

Viszont arra kérnélek Benneteket, hogy kommenteljetek bátran, akár chatbe is, hiszen nagyon jólesik mindig a dicséret, de a kritikáért is hálás vagyok, hisz abból tudok tanulni, fejlődni! :) Szóval, ne fogjátok vissza magatokat, ha csak pár szóval is, de szánjatok meg! :) 

Most már csak az maradt hátra, hogy jó szórakozást kívánjak az új részhez! 

Robb felriadt farkasálmából, vörösbe hajló, sötét tincsei kissé átizzadva tapadtak sápadt homlokára. Mostanság egyre többször kószált éjszakánként Szürke Szél testében, a rémfarkas bőrébe bújva vadászott, szaglászott, félelmetes hangon vonított. Mégsem érzett szorongást a különös álmok miatt – noha egy része teljes bizonyossággal tudta, hogy ezek nem pusztán éjjeli látomások. Reggelente érezte az elejtett állatok vérét a nyelvén, noha éjszaka nem ő vadászott, hanem Szürke Szél. Egyszerre aludt fekhelyén és kószált a határban farkasként. Mégsem félt. Akadt elég más az életben, amitől retteghetett, ami miatt aggodalmaskodhatott. A farkasálmokat pedig már teljességgel a részének tekintette.

Nagyot sóhajtott, miközben felidézte az elmúlt heteket, amik egyetlen hosszú, véres kavalkáddá olvadtak össze, mintha egyetlen szörnyűséges napot tudhatott volna maga mögött. Borzalmasan megviselte, hogy Deresben kellett hagynia Rickont és Brant. De a háború és a Vastrónért folytatott küzdelem nem kisfiúknak való volt, és persze Robb nem feledte édesapja egyik legfőbb jelmondatát: mindig kell lennie egy Starknak Deresben. Így a legidősebb fivér kényszerűen bár, de otthagyta az öccseit Luwin mester, néhány kiváló katona és persze a szakácsnék és szolgálók társaságában. Immáron Bran volt a Stark Deresben, ő vette át a vidék uralmát, míg fivére hadba szállt.

Ahogy azonban távolodott egyre duzzadó serege élén, újra és újra visszanézett a ködbe vesző várra, s rettegés fogta el, hogy talán rossz döntést hozott. Hiszen Bran még csak egy kisfiú, ráadásul egy megnyomorított kisfiú, aki még nem tud megbirkózni az élet csapásaival.

Ám ilyenkor megacélozta magát, tudatosította, hogy Bran ereiben is a Starkok vére csörgedezik, hagyta, hogy Robb, a felelősségteljes hadvezér vegye át az uralmat a kétségekkel küzdő kisfiú felett, s édesapjára gondolt. A legnemesebb emberre, akit valaha ismert, és akit az aljas fattyú elvett tőle és testvéreitől, megfosztotta az édesanyját szeretett férjétől. Ha felidézte Joffrey gúnyos képét, máris felbuzgott benne a düh és a bosszúvágy, és tudta, hogy nem hátrál majd meg, amikor arra kerül a sor, hogy végezzen a trónbitorlóval, aki igaztalanul meggyilkoltatta az édesapját.

Útja során valamennyi északi urat felkereste, többségükhöz már eljutott a varjak fekete szárnyán a hír, hogy lord Eddardot megölték. Robbnak alig kellett megszólalnia, s az urak mellé szegültek. A felháborodottság valamennyi várban megrázta a falakat, s az Ifjú Farkas seregében egyre több északi zászló lobogott, minden úr meglátogatása után sokasodtak a harcra és bosszúra éhes kardok, lándzsák, pajzsok. Robb becsületével ellenkezett volna, hogy Joffrey származásával hozakodjék elő, amikor az urakat meg kell győzni arról, hogy bitorló foglalta el a Vastrónt. Legtöbbjük habozás nélkül hitt benne, ám akadtak néhányak, akiknek az Ifjú Farkas kénytelen-kelletlen bár, de elárulta Joffrey valódi származását. S ez mindig megtette a hatását.

Emberei számtalanszor szálltak már szembe a király és a Lannisterek katonáival, s eddig a legkeményebb ütközetben is győzelmet arattak. Robb elmosolyodott sátra sötétjében, miközben a halkan mormoló tábort hallgatta maga körül. Egyik embere hangosan felröhögött valamin odakint, egy másik fojtottan szitkozódott, mindehhez vegyült a néha felnyerítő lovak zaja, a tábortüzek pattogása, s némely sátorból a bömbölő horkolás.

Robb jól érezte magát itt, a kintről beszűrődő hangok megnyugtatták. Fényesnek látta a jövőt, dicsőnek, kezdte elhinni, hogy letaszíthatja Joffreyt a trónról, hogy megölheti a fattyút, aki elvette az édesapja életét. Bátorságáról számos csatában tett tanúbizonyságot, hiszen sosem bújt emberei mögé, mindig a serege élén száguldott lova hátán, mellette Szürke Szél hatalmasra nőtt, baljós alakja nyargalt, s együtt kaszabolták a vörösbe bújtatott katonákat, balján pedig barátja, Theon vágtatott, felszabadult kacagással nyilazva az ellenfelet. Robbot pedig mindig feltüzelte, amikor ádáz arckifejezés kíséretében az ellenség testébe mártotta a kardját, hiszen tudta, hogy a jó ügyért teszi, azért, hogy a világ törékeny egyensúlya ismét helyrebillenjen. Néhány csata után Észak királyaként kezdték emlegetni, s ez egyszerre rakott súlyokat a vállára, de fel is emelte a magasba, erőt fecskendezett belé.

Sóhajtva kelt fel a fekhelyről, pőre, a rengeteg megerőltetéstől a korábbinál is szálkásabb, izmosabb testére felkapott egy bundát, és a sátor közepén felállított, jókora asztalhoz sétált. Oroszlán- és szarvasformára faragott figurák jelezték az ellenség vonalait. A várhatóan minden korábbinál vészesebb ütközetre nem kellett már sokat várni. Robb bizakodva remélte, hogy az eddigieknél is hatalmasabb csapást mérhet a király csapataira. Lelki szemei előtt Királyvár lebegett, a főváros lángokban, a Vörös Torony fokán Joffrey kitűzött feje, ő pedig a véres forgatagban végre magához öleli szeretett húgát…

Félrelökte az egyik oroszlánfigurát, ami felborított egy szarvasbábut, ő pedig Lyanna legutóbbi leveléért nyúlt. Húgára gondolva elöntötte megannyi érzés: szeretet, féltés, s legfőképp a mérhetetlen hiány. Annyi kérdése volt az ikertestvéréhez! Annyi tanácsot szeretett volna kapni tőle! Tudta, hogy Lyanna rögvest el tudná oszlani valamennyi kétségét és bánatát, a húga megértené, min megy keresztül. A levelek oly kevésre adtak lehetőséget, s Robb annyi mindent akart elmondani!

Kibontotta a pergament, és elmosolyodott húga apró, formás betűit látva. Újra végigfutotta a sorokat, melyben a leány lord Baelish-ről írt neki.

„Ó, drága fivérem, el sem tudod hinni, mily boldog vagyok! Tudom, nem szabadna ilyesmit éreznem, hiszen édesapánk még csak nemrégiben… És elmondhatatlanul szomorú is vagyok miatta, de Petyr csodálatos ember, s feledteti velem a bánatomat, amennyire lehetséges. Ő volt ott velem akkor, Robb, amikor apát megölték… Egy percre sem engedett el, s azóta sem téveszt szem elől sosem. Mindent megtesz értem. Ebben a tekintetben apára és rád emlékeztet. Nem engedi, hogy a királyné a karmai közé kaparintson. Biztos helyen vagyok, ahol nem találhat rám senki.

Sosem mulaszt el a hogylétem felől érdeklődni. Minden érdekli, amit mondok, és órákig beszélgetünk mindenféléről. Petyr a világon a legokosabb férfi, és mellette én is okosnak érzem magam, mert ő maga mellett tart, sosem néz le vagy nevet rajtam. Mindig hoz nekem valami apró kedvességet, egy szál virágot a kertből, és ó, Robb, azok a bámulatos könyvek! Tudja, mennyire szeretek olvasni, s oly ritkaságokat hoz nekem, amilyenekről eddig csak álmodozhattam! Ezek talán semmiségnek tűnnek mások számára, de te ismersz, tudod, hogy éppen effélékkel lehet közelebb kerülni a szívemhez… S Petyr már nagyon közel van a szívemhez, drága fivérem!”

Robb ismét elmosolyodott e sorokat olvasva. Abban a hitben élt, hogy húga szívét Jaime Lannister rabolta el, ám Lyanna néhány levéllel azelőtt kurtán és ridegen, egyetlen mondattal árulta el neki, hogy miféle szerepe volt a lovagnak az édesapjuk ügyében. A vérfertőzésről nem írt, ám erre nem is volt szükség, a hír megelőzte volna a levelet. Robb elhatározta, hogy amint lehet, megbosszulja a húgát ért sérelmeket. Ám boldog volt, hogy ikertestvére már nem szenved egy olyan férfiért, akit ily vádak sújtanak.

Azon túl, amit Lyanna elárult, semmit sem tudott lord Baelish-ről, csak a nevére emlékezett, hiszen együtt nőtt fel az édesanyjával és Lysa nénikéjével, így már hallott róla, igaz, vajmi keveset. Úgy gondolta, hogy amíg a férfi minden erejével védelmezi Lyannát és őszintén szereti, addig áldását adja a románcra. Ám abban is biztos volt, hogy saját kezűleg tűzi kardhegyre a lord fejét, amennyiben megbántja a húgát.

Lágyan mosolyogva félretette a levelet, aztán a fekhely felé fordult, amelyen ott szuszogott a bőrök alatt megbújva Jeyne, minden boldogságának, s egyben valamennyi bajának forrása. Robb felsóhajtott, s legalább annyi érzelem rohanta meg, mint húga esetében. Lelke bűntudatában összerándult, hiszen tudta, hogy rosszat cselekedett, tudta, hogy megszegett egy esküt…

Élénken élt az emlékezetében, amint édesanyja oldalán belovagol a vénséges vén, menyétképű Walder Frey ikertornyába. Walder Frey volt az utolsó a vidéken, akit maga mellé kellett állítania, és a vénember nem akarta átengedni a seregét a várai közt kifeszített hídon. Ingyen nem… Az ár pedig maga Robb Stark volt, az Ifjú Farkas, Észak királya. Frey rengeteg gyermeket nemzett, az unokái pedig legalább kétszer annyian hemzsegtek. Elhatározta, hogy addig nem engedi át Robbot, míg nyélbe nem üt egyik leányunokájának egy előnyös házasságot Észak királyával. Lady Catelyn pedig mélységesen egyetértett vele.

-          Meg kell nyernünk magunknak lord Waldert! A házasságok pedig nem szerelemből köttetnek, fiam. Lord Frey pedig még azt is felajánlotta, hogy te magad válaszd ki leendő arádat. Hálásnak kell lennünk ezért! – Robb fájdalmas fintort vágott, amint eszébe ötlöttek édesanyja szigorú, már-már könyörtelen szavai.

Sosem gondolta, hogy valaha lázadni fog majd valamely szülőjének szava ellen, de ezúttal minden porcikája ellenkezett. A kötelességtudat ráadásul erősen viaskodott a daccal – hiszen mindig azt tanulta, hogy mint Deres leendő örököse, mindig elsősorban a kötelességeit kell szem előtt tartania. Tudta, hogy az édesapja is szelíd szóval intené, s azt mondaná, hogy majd megszereti a feleségét. Robb úgy vélte, egyedül a húga tudná, mit kell tennie. Lyanna megmondaná, mi a helyes, elfogadtatná vele is, egy szavával megnyugtatná… De Lyanna távol volt, neki pedig ezúttal egyedül kellett döntenie. Ki is választotta az arát, egy csinosabb unokát, de aztán Walder Frey átengedte a seregét, ő pedig találkozott Jeyne Westerlinggel…

A leányt nem mondhatta volna a legszebbnek a világon, de jobban tetszett Robbnak, mint a csinosságában is kissé menyétszerű Frey unoka. S Jeyne szolgálatkész volt, ártatlan, rajongó szemmel nézett rá, igyekezett minél közelebb férkőzni hozzá, s mikor apró, törékeny ujjaival végigsimított Robb felkarján, ő önkéntelenül megborzongott, s minden idegszálával Jeyne-t akarta. Amikor erős karjával átfonta a leány nádszálvékony derekát, és megcsókolta keskeny, rózsaszínű ajkát, Jeyne egy pillanatig sem tiltakozott, éppen ellenkezőleg, gyönge kis keze átfogta Robb nyakát, és törékeny testével hozzásimult. A fiú félt, hogy összetöri, miközben magáévá tette, de úgy tűnt, Jeyne vékony tagjai bírják az iramot, combjai közé szorította Robbot, és az ő nevét suttogta.

Robb kétségek között ölelte magához azon az első éjszakán a leányt. Érezte, hogy dúl benne a dac, ugyanakkor meg is ijedt kissé tette lehetséges következményétől. Nyugtalanul merült álomba, s másnap reggelre sem enyhültek ideges gondolatai. Jeyne olyan fiatalnak látszott, amint szégyellősen rejtőzött egy sötét bunda mögé, hogy Robb szíve belesajdult. Nem tudta, mit kellene tennie. Talán máris megfogant a gyermeke… Egy életerős fiú vagy egy gyönyörű kisleány… Ettől pedig megrémült, de boldognak is érezte magát. Úgy vélte, az volna a legegyszerűbb, ha ridegen kitessékelné a sátrából Jeyne-t, hiszen melyik nagyúrnak nincs a világban fattya? Ám ekkor eszébe jutott az édesapja és Jon… Fivérének még így sem volt irigylésre méltó élete, de Robb bele sem akart gondolni, mi lett volna vele, ha az édesapjuk nem veszi magához. Elhatározta, hogy nem hagyja magára Jeyne-t, akkor sem, ha nem várandós. Bár nem érezte azt az elsöprő érzést, amiről már annyit hallott, inkább csak a vágyat és a kétségbeesést, hogy bárkit, csak Walder Frey leszármazottját ne, ennek ellenére úgy döntött, Jeyne lesz az asszonya, a királynője. Ezzel a szelíd, kedves leánnyal el tudta képzelni hátralévő életét, látta maga előtt, amint Jeyne világra hozza a fiait. Úgy vélte, hogy Jeyne remek társa lesz, a másik fele a bajban és a jóban.

Robb felsóhajtott, s visszamászott Jeyne mellé. A leány már két hete az övé volt, ám döntése súlyát még mindig érezte. Az édesanyja rettenetes csalódottságot mutatott, még sosem látta annyira kikelni magából, mint amikor Robb közölte vele, hogy nőül vette a leányt. Ám Robb már nem visszakozhatott, s énjének egy része nem is akart. Úgy érezte, jót cselekedett. Úgy gondolta, Walder Frey nélkül is megnyeri a háborút, s hogy nincs szüksége a vén menyétre ahhoz, hogy megbuktassa Joffreyt. Édesanyja elviharzott, s azóta nem mutatkozott, de Robb remélte, hogy idővel megbékél majd.

Jeyne meleg hátához bújt, ifjú felesége nyakába fúrta az arcát. Csak egyetlen dolgot bánt igazán a sietve megkötött házasságban: azt, hogy Lyanna nem láthatta, amint örök hűséget fogad az ősi, északi szokások szerint Jeyne Westerlingnek. Remélte, hogy húga megkedveli majd az asszonyát, hogy barátnők lehetnek.

Szorosabban ölelte magához a fiatalasszonyt. Jeyne valamelyest pótolni tudta elveszített szerettei égető hiányát, s ezért Robb különösen hálás volt. Ifjú arája felriadt a fészkelődésére, s álmosan mosolyogva fordult felé, hogy magához szorítsa, Robb pedig az apró, de formás keblekre hajtotta a fejét, s a béke finoman és óvatosan hullt rá, akár egy meleg és illatos takaró. Lassan nyugodt álomba merült, miközben Jeyne lágyan simogatta a haját.