15. fejezet - Lyanna

Sziasztok!
Ismét itt az új fejezet ideje, mint mindig, most is nagyon izgulok, hogy mit fogtok hozzá szólni. Azt elárulhatom előzetesen, hogy ismét felbukkan majd egy fontos főszereplő, remélem, hiányoltátok már! :) 
Hálásan köszönöm a sok-sok kattintást, illetve a díjat, amit kaptam, az előző bejegyzésben olvashatjátok el. 
Illetve az merült fel bennem, hogy vajon érdekelne-e titeket néhány érdekesség a történetről és a sztoriról? Ha igen, kérlek, jelezzétek kommentben vagy chaten, csakúgy, mint a résszel kapcsolatos véleményeket, hiszen nagyon izgatottan várom mindig a visszajelzéseiteket, és olvasni szeretek legjobban, úgyhogy hajrá, kommentre fel!
Jó szórakozást! 

Lyanna a bordélyház mögött homályosan kígyózó rózsalugas védelmében ült egy díszesen faragott padon. Alysanne az ölében pihentette szép fejét, ő pedig mélán cirógatta a puha, szürkésfehér bundát. Mint mindig, ezúttal is végtelen szeretet hullámzott benne a rémfarkasa iránt. Az állat minden pillanatban vigyázott rá, s amikor csak tudta, vigasztalni igyekezett bánatos gazdáját. Mindig felidézte benne az otthon meghittségét, a testvéreit, a szüleit, a gondtalan életet, amikor még valamennyien együtt voltak Deresben.

A leány csupán két hete bujkált ezen a bűnös helyen, mégis úgy érezte, mintha második otthona gondoskodását élvezné. Korábban elképzelni sem tudta volna mindezt, hiszen megvolt nem éppen kedvező véleménye a hasonló helyekről. Ám az egy másik életben volt. Amikor még az édesapja szeretetét élvezhette, és bármikor fordulhatott hozzá oltalomért. Azonban mostanra rákényszerült, hogy annak a gondjaira bízza magát, aki hajlandónak bizonyult segíteni.

Amikor Petyr idehozta, olyannyira kábának érezte magát a fájdalomtól, hogy nem tudott tiltakozni. Napokig csak aludt, éberen töltött perceiben pedig sírt, vagy épp a gazdagon díszített plafont bámulta meredt szemmel. Inkább érezte, semhogy látta, hogy Petyr féltő gonddal ül mellette, ha pedig ő nem fogta a kezét, akkor Ros tette – a gyönyörű és buja nő, akit aznap ismert meg, amikor édesapjával utoljára szót válthatott a tömlöcben.

Ros vette szárnyai alá, amikor idekerült, s azóta is húgaként szerette. A több szajha ügyet sem vetett rá, talán gyűlölték is a kitüntetett figyelem miatt, hiszen ők nem tudták, hogy ki is ő valójában. Csak azt látták, hogy közéjük került egy törékeny, fiatal és gyönyörű lány, akit körülugrál az uruk, annyi figyelmet szentel neki, amennyit nekik sohasem. A szajhák pedig nem tűrtek el más vezért maguk között, csupán Rost.

Lyanna hálás volt Ros szeretetéért, de a többi lány közönyéért is, különösen most. Nem akart beszélni a vele történtekről, és az utálkozó cédák nem is faggatták, Ros pedig volt annyira tapintatos, hogy magától nem kérdezett, noha ő valószínűleg ismerte a tragikus történet egy szeletét. Fiatal pártfogoltja pedig nem szólt semmit. A könnyeiből Ros úgyis láthatta, milyen mély a fájdalma.

Lyanna rádöbbent, mennyire hiányzott mellőle egy idősebb testvér, aki leveszi a rangidősség fárasztó terheit a válláról. Robb mellett teljességgel önmaga lehetett, bizonytalan, még gyermeki oldala is kibomolhatott – Sansáról és Aryáról azonban gondoskodnia kellett, kötelességének érezte, hogy lady Catelny szerepét valamelyest átvegye. Ros azonban pontosan úgy bánt vele, ahogy ő szokott Sansával. Eloszlatta a feje fölül a viharfellegeket, már amennyire tudta, s puha ölelése megnyugvást hozott számára.

Megváltozott életkörülményeiért tehát végtelen hálát érzett, ahogyan Petyr és Ros állandó gondoskodásáért is. Egy napon azonban minden fájdalma előbugyogott belőle, s a szomorúság dühbe csapott át. Elpirult a padon, ahogy felidézte a szavait, noha valódi szégyent nem érzett. Amiatt nem, amit kívánt Petyrtől abban a  pillanatban – hálátlan viselkedése miatt annál inkább.

-       Követelem, hogy eressz el innen! Lóra akarok szállni, hogy hazatérhessek Deresbe! Ott van a helyem, nem itt! – zokogta lord Baelish-nek.

Mikor a férfi szelíden át akarta ölelni, ő nekilódult, és mindkét öklével rácsapott Petyr mellkasára. Magából kikelve vergődött és sírt, ám a férfi nyugodtan és sziklaszilárdan tartotta, karjai illatos ketrecébe zárta. Addig ölelte, míg Lyanna karjai le nem hanyatlottak, s a leány sírdogálva a mellkasába nem fúrta az arcát.

-          Nem engedhetlek el, kedvesem. Megígértem, hogy vigyázok rád. Fontos szerepet szántak neked ebben a játszmában. S nekem is terveim vannak veled – somolygott rá megszokott mosolyával, s Lyannának az apja halála óta először lódult meg vad paripa módjára a szíve.

A düh, a kétségbeesés és a fájdalom járt őrült körtáncot a szívében, s pár nap múltán már nem maradt könnye sem. Mindazonáltal tudta, mi a kötelessége, emlékezett rá, mit ígért utoljára gondolatban az édesapjának: azt, hogy erős marad, igazi Stark, s hogy büszke lehet majd rá. Nagyon igyekezett tehát eszerint tenni, a fájdalom helyett a szép emlékekre összpontosítani, megpróbálván túlélni a napokat. Néha roppant nehezen ment, máskor viszont érezte, tudta, hogy hamarosan jobban lesz, a szívén ütött jókora, véres szélű lyuk pedig idővel beforr majd. Amikor a legfájdalmasabb volt, mindig úgy érezte, hogy az apja ott van mellette, a vállára teszi nagy és erős kezét, és megnyugtató, mély hangján biztatja őt. Tudta, hogy lord Eddard vele van, de képtelen volt elviselni a tudatot, hogy nem szólhat hozzá. Csak remélni merte, hogy a sírás közben elrebegett szavakat apja meghallja, bárhol is legyen.

A leány minden bánatát megosztotta Petyrrel, egész lényét, minden gondolatát és érzését rábízta. A férfi pedig mindig megtalálta a módját, hogy kissé enyhítse a terheket. Lord Baelish mindent megtett érte, s hamarosan a düh elszállt belőle, csupán a hála maradt – és az egyre gyengédebbé váló érzelmek. Most, hogy Jaime-t kivetette a szívéből, teljességgel át tudta magát adni Petyrnek. Már nem gyűlölte Jaime-t, hiszen a gyász sokkal fontosabb volt számára. Nem gyűlölte, csak nem érzett semmit. A lovag nem jött el hozzá, hogy lássa, hogy érzi magát – noha valószínűleg azért nem, mert fogalma sem lehetett arról, hol van Lyanna. A leány hálás volt ezért – könnyen meglehet, hogy felkavarta volna a találkozás, ismét elbizonytalanította volna. Nem akarta őt látni.

Különben is, Petyr volt az, aki mindenét kockára tette azzal, hogy egy árulásért kivégzett ember leányát pátyolgatta és bújtatta. Még a Robbtól kapott levelet is eljuttatta hozzá.

Lyanna sóhajtva simogatta tovább Alysanne bundáját a padon ülve, másik kezével pedig fekete ruhája redőiből előhúzta a levelet. Képtelen volt leírni bánatát fivérének – mintha azzal, hogy papírra veti a tényeket, visszavonhatatlanná teszi őket. Énjének józan része persze tudta, hogy lord Eddardot nem hozza vissza semmi, mégsem tudott írni erről. Robb mégis értesült a történtekről. Lyanna érezte fivére fájdalmát, a rajta nyugvó iszonyatos felelősség súlyát. Robb megírta neki, hogy megérezte, hogy valami történt – Lyanna fájdalma és bánata ugyanis ott fészkelt benne azóta, hogy a kivégzés megtörtént. Lyanna sóvár szeretettel gondolt ikertestvérére. Nem tartotta badarságnak Robb sorait – hiszen ő is mindig tudott Robb legerősebb érzéseiről.

De fivére nemcsak a közöttük lévő erős kapocsról írt. Lyanna újra elolvasta a sorokat. Robb az élete árán is bosszút tervezett, s nem kevesebbet, mint meghódítani a birodalmat, elfoglalni a Vastrónt, miután megfürdette Joffrey vérében Királyvár mocskos utcáit. Hamarosan újra látjuk egymást, húgocskám. A régi istenek segedelmével magam mellé állítok Északon mindenkit, s megtörjük a fattyú uralmát. Az életem árán is megmentelek téged és húgainkat az ellenség hálójából, s megbosszulom apánkat. Te pedig a leendő király kishúga leszel – állt a levélben Robb apró betűivel.

Lyanna eleinte vad és lángoló örömet érzett, büszke könnyek égették szemét bátor és dicső fivére miatt, ám a bosszúvágy hamarosan parázzsá omlott, lehűtötte a józanság, s a büszkeség helyébe féltés lépett. Hisz mi végre a bosszú? Nem hozhatja vissza az édesapjukat senki és semmi. Száz, ezer, millió holttest sem csalhatja vissza az életbe őt. S mi lesz akkor vele, ha Robbot is elveszíti? Ikertestvére halálát ő maga sem élte volna túl. Hisz így, hogy csupán távol voltak egymástól is úgy érezte, mintha testének fele Deresben maradt volna.

Mindazonáltal kész állt rá, hogy bármiben támogassa fivérét, még akkor is, hogy tudta, Robb felségárulásra készül, sőt, a király elleni merényletre. Holtan akarta látni Joffreyt, csakúgy, mint ikertestvére. Jól tudta, hogy a cél érdekében nemcsak ő volna képes akár meghalni is.

Undort keltett benne a levélben írt fattyú szó. A pletykák ugyanis hamar szárnyra keltek, áthágva Királyvár falait. Hogy kitől indult a szóbeszéd, Lyanna nem tudta. Mindenesetre a király ellenségei bőszen egyetértettek azzal, hogy Joffrey és testvérei Cersei és Jaime Lannister vérfertőző viszonyának romlott és férges gyümölcsei, ennek értelében pedig a király nem több trónbitorlónál. Lyanna könnyedén el tudta hinni mindezt. Elég bizonyítékot adott, ha a három állítólagos Baratheon gyermekre pillantott, akik semmiben sem hasonlítottak az egykori királyra. Ha az édesapja megsebesítése nem lett volna elegendő indok rá, hogy Jaime iránti érzelmeit örökre elfelejtse, a vérfertőzés bizonyosan megtette a hatását.

Lyanna el sem tudta volna képzelni, hogy ő másként nézzen Robbra. Mindennél jobban szerette és rajongta ikertestvérét, igen jóképűnek is tartotta, de sosem tudott volna vággyal tekinteni rá, sem szerelmi szenvedéllyel megérinteni, s jól tudta, ezzel fivére sincs másként. El sem tudta képzelni, hogyan lehetséges az ellenkezője, noha azzal egyetértett, hogy nem választhatja meg senki azt, hogy kit szeret, s azt is tudta, hogy a Targaryenek saját testvéreikkel házasodtak, hogy ne mocskolja be holmi jöttment a tiszta vért. De Lyanna ismerte a történelmet, jól tudta, mi lett mindennek a vége. Őrült vagy éppen beteges és gyönge királyok hosszú sora. Szülei kapcsolatát ismerve érteni vélte, miért is lett Joffrey ily erőszakos, miért élvezte, hogy bánthatja Sansát. A rossz vér tehetett róla. A hazugság és a bűn, amiben fogant.

Lyanna közelebb ölelte magához Alysanne fejét, miközben Sansára gondolt. Húgát nem szabadíthatta ki a palotából, noha mindent megpróbált Petyr közbenjárásával. De a király és az özvegy királyné nem eresztették, mondván, a család tagjának kívánják tudni, igaz, nem Joffrey asszonyaként.  Sansa is fontos szerepet töltött be a játszmában, Petyr szavaival élve. Lyanna mélyen fájlalta, hogy nem tudta megóvni húgát.

Úgy érezte, hogy Aryát illetően is kudarcot vallott. Makacs kishúgának ugyanis nyoma veszett az édesapjuk kivégzését követően, s még Petyr emberei sem akadtak a nyomára. Lyanna őszintén remélte, hogy Arya valamely csoda folytán úton van Deres vagy a Fal felé. Úgy vélte, húga talán imádott féltestvére társaságára áhítozik leginkább, hiszen Jon és ő mindig remekül kijöttek, legalább annyira kötődtek egymáshoz, mint Lyanna és Robb. Lyanna tehát abban reménykedett, hogy Arya szívóssága és eltökéltsége ezúttal is kihúzta őt a bajból. A tehetetlenség kínozta éjt nappallá téve, és szüntelenül imádkozott a régi istenekhez, hogy óvják meg húgát.

Sansa azonban még Királyvárban tartózkodott, rá kellett tehát összpontosítania, ezért a mindennapos rituáléjukból nem engedett. Húgával mindennap találkoztak az aprócska istenerdőben, mely a város falain belül terült el, közel a palotához. Sansa szabadon járhatott a környékén, s ez némiképp megnyugtatta nővérét. Lyannát két katona vigyázta, akik Petyr szolgálatában álltak. A két leány mindennap találkozott, közösen imádkoztak a régi istenekhez, főként oltalomért családjuk számára, majd igyekeztek vigaszt nyújtani egymásnak.

Lyanna felsóhajtott, szívébe fájdalom nyilallt. Hálásnak kellett volna lennie, hiszen nem állt egyedül, a világba vetve: mellette állt Petyr és Ros, vele volt Alysanne, találkozhatott Sansával, s éltethette a remény, hogy Robb eljön érte és húgukért. Ám a testvérei iránt érzett végtelen féltés, az édesapja miatti gyász megtöltötte a szívét, s alig engedett be derűlátó érzéseket. Azok csak nagyritkán csillantak elő, akár a szégyellős napsugár a szürke, őszi fellegek mögül.

A leány felállt a padról, ruhájába rejtette Robb levelét, s éppen indult volna, amikor Alysanne megfordult, s csóválni kezdte a farkát. Lyanna kíváncsian követte a rémfarkas pillantását, s mikor észrevette a közeledőt, elakadt a lélegzete, majd boldog mosoly ragyogta be gondoktól halovány arcát. Tyrion Lannister kacsázott felé derűs mosollyal. A leány elébe szaladt, lehajolt, és magához szorította a törpét, Alysanne pedig játékosan végignyalta Tyrion arcát. A törpe fintorogva törölte le, de közben nevetett. Lyanna a padhoz húzta az Ördögfiókát, s mellé ült.

-          Úgy örülök, hogy látlak! Hallottam, hogy visszatértél, s hogy most már te vagy… − Lyanna szava elakadt, hisz a szó, amit ki kellett mondania, feltépte alig gyógyuló sebeit, ám nagyot nyelt, s folytatta –, a Segítő.

-          Részemről az öröm, hölgyem. Valóban én vagyok Joffrey Segítője, de bár ne lennék. De talán én vagyok az egyetlen, aki meg tudja állítani a tébolyt – mondta fanyar mosollyal, halvány somolygásra fakasztva Lyannát.

-          Bocsáss meg, hogy nem jöttem előbb, hölgyem – folytatta a törpe némi hallgatás után –, de rengeteg dolgom akadt. Dicső unokafivérem és ostoba nővérem máris romlásba taszították Westerost. Egyéni csúcs, nem gondolod? Azonban hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy… Féltem. Mit is mondhatnék neked azok után, ami történt? Aggódtam, hogy gyűlölsz, mint az édesanyád. És mivel vigasztalhatnálak azok után, ami az édesapáddal történt? Féltem, hogy a híresen nagy szám ezúttal cserbenhagy.

A törpe felnézett rá felemás szemével, s a tekintetéből mélységes szomorúság és együttérzés sugárzott. Lyanna szemébe könnyek gyűltek. Megfogta Tyrion kezét, és hálásan megszorította.

-          Őszintén sajnálom, ami történt, el sem tudom képzelni, mit érezhetsz most, hogy elveszítettél egy apát, aki szeretett, akinek te voltál a mindene. Nekem ebben sosem volt részem, így csupán találgatni tudok, milyen mértékű lehet most a fájdalmad. De remélem, enyhíthetem valahogy a bánatod. Ha akarod, beöltözöm udvari bolondnak, már úgyis az vagyok az unokaöcsém oldalán. – Tyrion arcán újra megjelent a fanyar félmosoly.

Lyanna szeméből kicsordultak a könnyek, ám Tyrion utolsó mondatára önkéntelenül is kitört belőle a nevetés. Jólesett kacagni, miközben letörölte az arcáról a könnyeket, és elmondhatatlan érzés volt visszakapni egy barátot. Tyrion a régi életéhez tartozott, vele együtt visszatért egy darabka az otthonából, Deresből, ő pedig talán csak Robbnak örült volna ennyire. Tudta, hogy a törpe a kevés igaz emberek egyike Királyvárban, akik mellette állnak, s próbálnak enyhíteni a bánatán. Végtelen hálát érzett.

-          Nagyra értékelem a felajánlást – mosolygott a törpére, majd folytatta –, és köszönöm a szavaid. Te vagy az egyetlen Lannister, akit nem akarok megetetni Alysanne-nel. Ez jelzi, mennyire fontos vagy számomra, uram. – Erre Tyrion felnevetett, s a leány csatlakozott hozzá, majd folytatta, szinte esdekelve. - Csak annyit kérek, hogy néha látogass meg! És ne beszélj senkinek arról, hogy itt vagyok. Petyr titokban akarja tartani.

Tyrion arcán erre gúny suhant át, s látszott, hogy szívesen megszólalna rögvest, de tapintatból igyekszik megválogatni a szavait. Nem igazán sikeredett neki.

-       Jó is, hogy szóba hozod drága pénzmesterünket. Finoman szólva sem tartom őt a legjobb pártfogónak számodra.

-         Most úgy beszélsz, mint ahogyan apám – jegyezte meg csendesen Lyanna.

-        Meglehet. Valószínűleg azért, mert ő is aggódott érted, ahogyan most én is. Petyr Baelish szándékai általában közel sem tisztességesek. Főként nem akkor, ha egy gyönyörű hölgyről van szó, s a szóban forgó leányzó véletlenül a legidősebb hajadon a Stark-házból.

-     Köszönöm az őszinteséged, uram, mindazonáltal lord Baelish számtalan dolgot tett már értem, s ezért roppant hálás vagyok neki. Hallottam nem túl becses hírnevét, de igyekszem magam kiismerni őt. S ha megbocsátasz a szóért, jobban érzem itt magam, a szajhák közt, mint apám gyilkosainak közelében.

Lyanna érezte, hogy gombóc fojtogatja. Nem akart összekülönbözni Tyrionnal, nem akarta elveszíteni a barátját. Mindazonáltal ebben a kérdésben nem engedett. Jól érezte magát Petyr oltalma alatt, s nem akarta, hogy a Tyrion és közte feszülő ellentét tönkretegye újjáéledő barátságukat. Ám úgy tűnt, erről szó sincs. Tyrion halványan elmosolyodott, miközben megszólalt.

-          Nos, megértelek. Én is többre tartom a szajhák társaságát, mint drága nővéremét.