2017. március 19., vasárnap

30. fejezet - Lyanna

Sziasztok, drága Olvasók!
Remélem, akad azért olyan, aki velem tart még és érdekli, hogyan alakul immáron Lyanna Bolton élete és sorsa.
Bevallom, mostanában elővett némi írói válság a fanfictionjeim tekintetében, így nem ígérek semmit a következő fejezettel kapcsolatban, csak azt, hogy igyekszem visszatérni teljes gőzzel. Addig is fogadjátok szeretettel a következő fejezetet, és ha tetszik, vagy ha nem, ha kérdésetek vagy óhajotok van, írjátok meg kommentben!
Jó olvasást!
Lyanna


Lyanna nyolc hete volt Ramsay Bolton hites felesége. Bármennyire is rettegett tőle, nem érte más kellemetlenség, mint rövid jegyességük idején. Bőrén állandósultak a fog- és kéznyomok, de Ramsay ennél komolyabb sérüléseket nem okozott neki. Fásultan vette tudomásul, hogy megszokta új helyzetét, s ismét rádöbbent, mily könnyen alkalmazkodik egy asszony. Már fel sem szisszent, amikor a férje durvábban szerette őt.
A férje nem tartotta őt bezárva, feleslegesnek is bizonyult volna, hemzsegtek ugyanis Deres falain a Bolton-házat szolgáló katonák és töméntelen rossz külsejű ember, akik különféle uraktól szöktek meg. Ramsay természetesen örömmel fogadta őket, hisz a csőcseléket igazán könnyen a befolyása alá tudta vonni. Ha a fiatalasszony nagy ritkán kimerészkedett lakosztályából, a katonák Lady Boltonnak szólították ugyan, hozzáérni nem merészeltek, de szinte vetkőztették a szemükkel, trágár mosolyba torzult a szájuk, ő pedig jobbnak látta szobája biztonságába menekülni. Reménylette, hogy Ramsay jelenléte megóvja, de a bizonytalan időkben könnyen elképzelhette, mi történnék vele, ha a férje ellen fellázad a csőcselék...
Önkéntes fogságában farkasálmok lepték meg: éjjelenként Alysanne bőrébe bújva nyargalt a jeges fák között, tüdeje megtelt a hideg levegővel, amikor vonyított. Ilyenkor úgy érezte, hogy ismét él, Alysanne testében csak az élelemre vágyakozott, nem kínozta túl sok bánat. Gyakran látta az állati elmében önmagát úgy, ahogyan Alysanne-nal utoljára ölelhették egymást: kivörösödött szemmel, sápadt, de a szeretettől lágy arccal állt a farkas előtt.
Lyannát elhagyta az ereje, az álmok nem állították talpra. A menyegzőn tapasztalt bűvös magabiztosság nyomtalanul elszállt az egyre hidegebb széllel. Robb felől nem érkeztek hírek, és őt lassan összenyomta a rettegés és a gyász. Nem maradtak könnyei, száraz szemmel, sápadtan feküdt a jókora ágyban, amely hajdan a szüleié volt. Édesapja és édesanyja szobájának ablakán nézett ki, ha nyugtalan volt. Kipillantva az udvar nyüzsgő képe tárult elé, ám ő nem a hangoskodó és szutykos Bolton-katonákat látta, hanem édesapja hű harcosait, akik Aryával gyakorolták a fegyverforgatás művészetét. Látta Robb széles mosolyát, Jon bánatos képét, Rickon és Bran kisfiús cívódását, Sansa kényeskedő fintorát. Ott lebegtek előtte az oly kedves és szeretett arcok. Az emlékeibe menekült, a fiatalkor boldog és gondtalan képeiből igyekezett erőt meríteni. De nem tudott magához térni. Úgy érezte, csak árnyéka régi önmagának.
A férjének természetesen nem beszélhetett bánatáról, noha meglepte, hogy néha még társalogni is lehetett Ramsayvel. Lyanna tapaszalhatta, hogy a férfi a rengeteg kegyetlenkedés mellett igen érdeklődő, főként a történelem iránt. Majdnem olyan kellemesnek bizonyult vele a társalgás, mint Tyrionnal. Bár igaz, a férje igen ritkán akart vele csupán eszmét cserélni.
Ráadásul úgy tűnt, Ramsay igyekszik tűrtőztetni magát. Talán az apja parancsolta neki, talán magától jutott arra a döntésre, hogy nem kínozza a szükségesnél jobban Lyannát. Nem bánt vele rosszul. Egyszer még lovagolni is elvitte aráját a Deres mellett húzódó erdőbe, és Lyanna ismét szabadnak érezte magát, noha Ramsay előtt ült a ló hátán, a férfi karja a hasára fonódott, ő pedig férje kezébe kapaszkodott. Egy sötétszürke villanás erejéig Alysanne-t is látta, de a rémfarkas okosnak bizonyult, nem mutatkozott. Ám Lyanna megnyugodhatott, hogy farkasa életben van.
De a fiatalasszonyt lassanként elemésztette a gyász és az aggodalom. Nem tudta, mi lett Sansával, nem válthatott szót a menyegző óta Theonnal sem. A fiatalembert Ramsay bezárta, s valószínűleg rajta élte ki valamennyi kegyetlen vadságát.
Gyakran a borral igyekezett felejteni, noha tudta, hogy a nedű hatására kifordul önmagából, s akkor Ramsay kedvére tesz. De már ezt sem bánta. Gyakran talált vigaszt a férje mellett, amit soha nem gondolt volna. Ramsay volt az egyetlen, akihez ragaszkodhatott, immár ő volt a legközelebbi hozzátartozója. S a férfi közel sem bánt vele olyan szörnyen, mint amitől tartott. Kezdett hozzászokni helyzetéhez, harcos ellenállása elpárolgott. Egyre szolgálatkészebben várta az ágyban heverve Ramsayt, tudván, hogy amikor a férje durván öleli, minden gondolata elszáll.
Néhány hét múlva tört rá az émelygés. Úgy vélte, túl sok bort ivott és túl keveset evett. Kába gondolatai közt meg sem fordult egyéb eshetőség. Aznap este, amikor Nan, a legkedvesebb szolgálóasszonya, aki a menyegzőjére készítette, meleg vizet öntött immár derekáig kúszó hajára, lehunyt szemmel élvezte a kellemes fürdőt. Nan megállt mozdulata közben, elgondolkodva meredt Lyannára.
-          Kikerekedtél, úrnőm – jegyezte meg.
Lyanna kis híján megszólalt, hogy hisz alig evett, de lepillantva ráébredt, mire gondolt Nan: a kebleire. Állandóan sápadt orcája ezúttal kipirult.
-          Mikor véreztél utoljára, Lady Bolton? – kérdezte Nan.
-          Én... – habozott a fiatalasszony.
Mindig körültekintő volt, ismerte a testét, figyelte rezdüléseit. Nem kellett túlságosan sokat elmélkednie, jól tudta, mikor történt a becses esemény, ahogyan azt is, hogy a holdteát hosszú hetek óta nem kapta meg. A nászéjszaka óta. Ám a rengeteg fájdalom nem engedte, hogy ezzel törődjön.
Nan elmosolyodott, ám vidámsága hamar rémületbe fordult. Talán tudta, hogy ettől fogva Lyanna nem szabadulhat többé Ramsay karmából. Talán élnie sem lesz többé miért, ha a fia megszületik... Már ha fiúnak ad életet. Mert hisz ki tudhatja, hogyan fogadná Ramsay egy kisleány érkezését?
Lyanna kábán hagyta, hogy Nan kisegítse a vízből, beleburkolózott egy durva szövésű törölközőbe. A szolgálóasszony magára hagyta, majd nagy tálca étellel tért vissza, Lyanna pedig evett, kábaságának ködén át is tudván, hogy immár nem csak önmagáért felelős. A boroskupához azonban nem nyúlt, s elhatározta, nem is teszi többé.
A felelősségtudaton túl azonban rémült volt és zavarodott. Édesanyja csodálatos szülő volt, ő pedig úgy érezte, a nyomába sem érhet. Félt, hiszen a beteg fának rothadt a gyümölcse... Rettegett, hogy a gyermeke Ramsay irtózatos természetét örököli, hogy szörny válik belőle... Noha az is eszébe jutott, hogy Ramsaynek bizonyára nem volt gyengéd édesanyja, aki megtanította szeretni és emberként bánni másokkal. Mindazonáltal nem sejthette, mennyi ideig lehet a gyermekével. Tán Ramsay végez vele, amint megszületik a kisded. Megeshet, hogy a szülés kínjait sem éli túl...
Összegömbölyödött az ágyon, kezét tétován a hasára csúsztatta. Nem érzett ugyan semmit, még apró domborulatot sem. A tény azonban, hogy kicsiny élet van odabent, erőteljesen keringett körülötte, nem hazudtolhatta meg mindig megbízható teste működésének változását. Úgy érezte, nem számít, hogy Ramsay a gyermek apja, hiszen az édesanyja ő volt, s hitt abban, hogy a Starkok tiszta és nemes vére erősebbnek bizonyul, mint a romlott.
Meglepték a félelmen hirtelen felülkerekedő anyai érzések. Ellágyult a szíve, amint elképzelte az apró gyermeket, aki a reményei szerint Robb hullámos, vörösbe hajló fürtjeit és édesapja acélszemét örökölve bújik a karjába. Elhatározta, hogy Eddardnak nevezi a kicsit.
Talán rettegnie kellett volna, de csak óvatos örömet érzett. Hosszú hetek óta először támolygott ki a bánat útvesztőjéből, újra célt látott maga előtt. A gyermekét a világra kellett hoznia, fel kellett nevelnie legjobb tudása szerint, ameddig csak óvó karjai közt tarthatta, csak ez számított, s az, hogy mindezt Starkhoz méltón, emelt fővel, szilárd értékrenddel tegye.
Felült az ágyon, majd égő mellkassal szökkent az ablakhoz, hogy szélesre tárja. A szoba levegőjét kiseperte a jeges szellő, Lyanna pedig szégyellősen elmosolyodott. Az anyaság híre fontosabbnak bizonyult, mint az édesapa személye. Az udvart nézve tervezgetni kezdett, s rá olyannyira jellemző tulajdonsága ezúttal is felbuzgott: csak a megoldás lebegett a szeme előtt, a nehézségeket igyekezett mindenáron kizárni.
Az ablakon kibámulva várta a férjét. Tudta, hogy Ramsay előtt nem lehetnek titkok, nem is látta értelmét az igazság elhallgatásának. Elvégre Ramsay érdeke, hogy utódja szülessék. Nem bánthatja őt. Amikor a férfi berúgta az ajtót, Lyanna feléje fordult.
-          Jól mulattál, hölgyem? – duruzsolt Ramsay, miközben ragadozómosollyal közelített asszonyához.
-          Gyermeket várok – mondta Lyanna, nagy merészen figyelmen kívül hagyva a kérdést, hisz nem tudta magában tartani egy pillanatig sem, amit megtudott.
Félve és aggódva várta Ramsay válaszát. A férfi megtorpant, majd elömlött az arcán az a kissé ijesztő, mégis felhőtlenül vidám mosoly, amit Lyanna már annyiszor látott. Szürkébe hajló kék szeme felcsillant. A férfi az asszonyához lépett, magához húzta mindkét kezét, és lágy csókot lehelt Lyanna fehér, kicsiny kézfejére.
-          Nagyon elégedetté tettél, hölgyem – jelentette ki –, sosem okoztál még csalódást. Pompás lesz az életünk. Még pompásabb, mint eddig. – A keze felvándorolt a fiatalasszony arcára, és szokatlan gyengédséggel simított végig rajta, majd magához húzta, és mohón megcsókolta a száját.
-          Elnevezhetném a gyermeket az édesapám után... Eddardnak? – kérdezte félénken Lyanna, miután Ramsay hagyta levegőhöz jutni.
-          Miért is ne? – Úgy tűnt, a férfi engedékeny hangulatban van. – Eddard Bolton – ízlelgette –, a kedvemre való. Királyi név egy nemesi gyermeknek, Észak leendő urának. Tudod, igen nagyra tartottam az apádat. Lesújtott méltatlan, érdemtelen halála. De ne aggódj, hölgyem – ismét végigsimított Lyanna arcán –, meg fogom torolni, ami vele történt. Mindenkit megölök, aki valaha bánatot okozott neked.
Lyanna szemébe könnyek tolultak az édesapjára gondolva. Sosem hitte, hogy Ramsay valaha ilyesmit akarna tenni érte. Meglepte, mennyire jólesik ez a néhány mondat a férje szájából. Még az sem számított igazán, hogy Ramsay bizonyosan nemcsak miatta akar bosszút állni, hanem Északot, sőt, tán Westerost kívánja. Csak az volt a fontos, hogy hatalmában állt végezni azokkal, akik jogtalanul meggyilkolták Lord Starkot.
Lyanna a férfi mellkasára borult, Ramsay meghökkenhetett, mert egy pillanatra megmerevedett, azután azonban magához szorította őt. A fiatalasszony ismét meglepődött, de nagyon jólesett a férje erős karja a derekán, forró lehelete az arcánál. A megtorlás ígérete különös vágyakozást gerjesztett föl benne.
-          Észak az enyém, te pedig a királynőm vagy – súgta Lyanna vörös hajkoronájába Ramsay –, minden ellenségünkkel leszámolunk.

Lyanna pedig hitt neki, fenntartások nélkül. Mohón és maga kezdeményezve követelte a férje csókját, és amíg Ramsay a kedvére tett s megígért neki mindent, ő egyre ádázabbul hitte, hogy mindenki megbűnhődik majd az édesapja halála miatt. 
Vélemények:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

xy