2016. május 19., csütörtök

25. fejezet - Lyanna

Sziasztok, Drágák!

Nagyon köszönöm a sok-sok kattintást! Kicsit el vagyok ugyan keseredve, mert mostanában nem nagyon kényeztettek el a kommentekkel, és nagyon hiányolom a véleményeteket. De talán majd most megjön a kedvetek ehhez. Bízom benne.
Nos, nem is szaporítom tovább a szót, jó szórakozást kívánok a fejezethez! :) 


Lyanna jéggé fagyva, megdermedt szívvel gubbasztott a tágas kocsiban. Sebesen távolodott Királyvártól, és a vágtató lovak patájának minden dobbanásával egyre dermedtebbé vált. Nem tudott elbúcsúzni, senki sem tudta, hová viszik, ez pedig pánikkal töltötte meg a torkát, fulladozott tőle.
El sem képzelhette, mit érez majd Sansa, amikor tudomást szerez arról, hogy eltűnt. Sejtette, hogy Tyrion őrjöngeni fog, ahogyan bizonyosan Oberyn is. Bennük volt utolsó reménye, imádkozott, hogy küldessenek utána, hogy szabadítsák ki. Tyrionban bízott, remélte, hogy barátja esze vág majd, mint a borotva, hogy rögtön átlátja a helyzetet.
Alysanne, e sivár életben utolsó társa a kocsitól tisztes távolságra, a fák rejtekében ügetett. Cerseinek bizonyára nem maradt ideje őt is eltakarítani az útból, talán úgy vélte, a rémfarkas már nem az ő gondja. Ez az egy porszem került ördögi tervének gépezetébe.
Lyanna hálás szívvel gondolt kedvencére s az állat végtelen intelligenciájára. Mintha ő maga volna a farkas, mintha ő maga gondolta volna, hogy a távolban kell követnie gazdáját. Csak remélte, hogy Alysanne ily eszes marad mindig. Csak a farkas maradt neki, egyedül ő tarthatott vele a rettenetes ismeretlenbe.
Lyanna Roose Boltonra vetette könnyektől ragyogó pillantását. A férfi jeges szemét az egyre kietlenebb tájra szegezte, nem elegyedett szóba a leánnyal, útitársa semmit sem olvashatott le maszkká merevedett arcáról. Lyanna gyűlölte a férfit, aki részese volt az ellene szőtt összeesküvésnek, ám tisztelte benne azt, hogy kerüli a fölösleges udvariasságot, hanyagolja az üres csevegést. Nem kertelt, nem próbált úgy tenni, mintha érdekelné a mellette utazó. A maga érdekében cselekedett, s meg sem próbált visszakozni.
A kocsi az alkony beálltával megállt egy fogadó előtt. Roose betaszigálta Lyannát az épületbe, két marcona őrt állított a szobája elé, kettőt pedig a fogadó köré, pontosan Lyanna ablaka alá. A leány a kemény, szalmával tömött ágyra omolva végre szabadjára engedhette a könnyeit, nem kellett tartania magát többé. A fákon túlról hallotta Alysanne panaszos vonyítását, ami még több fájdalmat fakasztott a szívében. Bármit megadott volna, ha a dús, szürke bundába zúdíthatja a könnyeit.
Az utazással töltött napok hetekké duzzadtak. Úgy tűnt, Roose Bolton nem siet sehová, amikor lehetett, megszálltak egy-egy útszéli fogadóban, feltöltötték készleteiket, pihentek. Lyanna minden fogadóban elrejtett ruhája redőibe némi élelmet, majd kint hagyta a kocsi nyomában. Bízott benne, hogy Alysanne megtalálja. A tájék nemigen kedvezett a vadászni vágyóknak, s az elcsent étel sem volt éppen fenséges adag. Lyanna inkább kedveskedésnek szánta. Jelzésnek rémfarkasa számára, hogy életben van és így is akar maradni.
A táj minden lépéssel egyre komorabb képet öltött, jócskán Észak szívében jártak már. Útjukat kopár fák, szürkéllő sziklák, száraz növényzet szegélyezte. Lyanna mégis úgy érezte, hazatér.
Egyik nap Bolton együttérző kifejezést erőltetett sápadt arcára, amint Lyannához fordult. A kocsi zötykölődött, az ablakok résein jeges szél süvített be. A férfi aznap szólt közvetlenül hozzá első ízben.
-          Hölgyem, kerestem az alkalmat, hogy elmondjam... A fivéred és az édesanyád meghalt.
Lyanna csak meredt a jégkék szempárba, hallotta a férfi hangját, de nem értette, nem érthette, amit mondott. Eddig igyekezett tartani magát, ahogy egy Starkhoz illik, ám ezúttal nem bírta tovább. Szemét elfutották a könnyek, sebesen peregtek az orcáján, nem kapott levegőt. Életében először kis híján eszméletét veszítette. A pánik görcsbe rántotta a gyomrát, jeges víz alá nyomta az egész testét. Hevesen emelkedett-süllyedt a mellkasa, hiába igyekezett nyugodtan lélegezni. Elméjének józan, aprócskára zsugorodott része azt súgta: nem hihet Roose Boltonnak. Nem érezte igaznak szívében a dolgot, a testvére ott dobogott benne, mint eddig. Mélyen hitt benne, hogy megérezné, ha Robbnak bántódása esnék. Néhány héttel korábban ugyan valóban ledöntötte a lábáról valami kellemetlen rosszullét, mellkasa nehezen emelkedett, gyomra fájt, ám néhány órás álomtalan alvás után újra egésznek érezte magát. Talán Robb megsérült. De nem halhatott meg!
A józan hangocska egyre hangosabban bizonygatta igazát, s Lyanna könnyei lassanként elapadtak. Úgy gondolta, hogy talán megtébolyodott, olyannyira szeretné elhinni, hogy Robb él, hogy megbomlott az elméje. De még mindig jobbnak bizonyult az őrült remény, mint elviselni ikertestvérének halálhírét.
Ám könnyei ismét megeredtek, keserűen és forrón, amint ráébredt: édesanyját nem érzi többé bensejében. Mindig az édesapjához húzott a szíve, ugyanakkor az anyja lánya is volt, lady Catelyn úgy szerette őt, ahogyan az elsőszülötteket szeretni szokás, ő pedig gyöngéden szerette az anyját. Nem akarta elhinni, hogy immáron a másik szülőjét is elveszítette.
Selyemzsebkendőjébe fojtotta zokogását, abba a puha anyagba, amelyet még Petyrtől kapott. A férfire gondolva még hangosabban sírt. Az édesapja elveszítésekor ott volt vele Petyr, vigasztalta, gyógyította összezúzott szívét. Ám ezúttal egyedül állt a világban, a fájdalom pedig a sokszorosára duzzadt.
Roose Bolton mit sem törődött gyötrelmével, rá sem hederített, ordító közönnyel meredt ki a kocsi ajtaján. A leány nem várt tőle vigasztalást, mégis megmelengette volna jéggé dermedt szívét, ha leendő apósa valamilyen aprócska gesztust tesz felé. Legalább egy kevéssé hideg pillantást. De ezt hiába várta.
Lyanna lassanként lecsillapodott, a gyász kimerítette, elapadtak a könnyei. De a balsejtelem beköltözött a szívébe, ahogyan a rettenetes bizonytalanság is Robbot illetően. A fájdalom jó ideje állandó társául szegődött, s most újult erővel tombolt, kiegészülve a fájdalmasan ficánkoló, forrón égető, őrületbe kergető reménnyel.
Meredten ült a zötyögő kocsiban, alig evett, alig aludt. Csak édesapja mindenkori intései tartották benne a lelket: egy Starknak erősnek kell maradnia, becsületesnek és egyenes gerincűnek, bármi is történjék. Édesapja hiánya kétszeres erővel sújtott rá, mint mindig, amikor valami bánat érte. Nem tudta, hogyan éljen tovább az apja, az anyja és a fivére nélkül. De nagyon igyekezett elhitetni magával, hogy életének megmaradt bástyája, Robb nem halt meg, hogy vár rá valahol a világban, hogy egyszer ismét együtt lehetnek. Már csak ez az őrült remény éltette.
Néhány nappal később Roose Bolton ismét megszólította, miközben remegő kezébe nyomott egy kisebb ládát. Fehér, ezüstszegélyű, puha anyagú ruhát hajtottak bele gondos kezek, a selymes halom tetejében pedig egy hermelinbunda várta, hogy viseljék. Az egész tetején pedig egy ezüst rémfarkasos csat pihent.
-          Szeretném, ha ezt viselnéd, amikor Deresbe érünk, hölgyem. A fiam kedvére való leszel ebben az öltözékben – mondta Bolton kifejezéstelen arccal.
-          Egy módon élheted túl Ramsayt: ha engedelmeskedsz neki és a kedvére teszel. S persze, ha nem beszélsz túl sokat, csak ha kérdez. Ő nem más, csak egy korcs kutya, a legelemibb tevékenységek éltetik: az étkezés, a bujálkodás és a gyilkolás – tette még hozzá –, kis időre megállunk – szólt ki az embereinek.
Lyanna nem kérdezősködött az út során leendő férje felől, s az akkor kínálkozó alkalmat sem használta fel a kíváncsiskodásra. Nem akart tudni a borzalmakról, amik reá vártak. Így is eleget hallott. Inkább előállt egy kéréssel, ami már hosszú napok óta benne motoszkált.
-          Magamra maradhatnék, uram? Csak néhány pillanatra – kérte Lyanna, s döbbenetére Bolton lassan bólintott, talán tetszett neki, hogy a leány nem fecseg fölöslegesen.
Lyanna napok óta először szállt ki hosszabb időre a kocsiból. A távolban megpillantotta Deres tornyait, s ettől fájdalmasan ficánkolni kezdett a szíve. Az egész út annyira más volt, mint az ellenkező irányba tett! Végig sem akarta gondolni a végzetes különbségeket. Ugyanakkor az otthona felmelengette megfagyott szívét, megtöltötte szép emlékekkel. Más színben látta a jövőjét, horizontján Deressel. Felgyulladt benne a remény aprócska lángja: talán az otthonában nem éri majd szörnyűség, vagy legalábbis elviselhető lesz a sorsa. Tudta, hogy Oberyn talán megfeddné az efféle gondolatokért, de nem maradt benne elegendő akaraterő a küzdelemhez. Egyedül maradt a világban, s úgy érezte, ezzel a teherrel már nem tud megküzdeni. Csak beletörődött a sorsába.
Beporoszkált a ritkásan álló fák közé, kezében fogta a ládát. Roose Bolton emberei tisztes távolságban maradtak, ő pedig letérdelt. Alysanne előbukkant, szürke árny a szürke talajon. A rémfarkas Lyanna arcához dörgölte jókora pofáját, s meg is nyalogatta. Lyanna hetek óta először mosolyodott el. Alysanne bundájába temette az arcát, szabadjára engedte a könnyeit, noha úgy hitte, már nem is maradt belőlük. A megkönnyebbülés és a szeretet azonban új cseppeket csalt elő.
-          Alysanne... El kell bújnod. Egy vadállat vadászni fog rád, így hát nagyon okosnak kell lenned! Nem jöhetsz elő, semmiképpen sem! Itt maradhatsz a közelben, de nem mutatkozhatsz. Ha valaki más közeledik, mint én, el kell rejtőznöd! Kérlek, Alysanne! Értesz engem? – Lyanna kezébe fogta a rémfarkas nagy fejét, és az okos szempárba nézett könyörögve.
-          Érted, Alysanne? Nem jöhetsz velem! Bár jöhetnél! – folytatta Lyanna.
Alysanne oldalra biccentette a fejét, halkan nyüszített, és ismét megnyalta a leány arcát. Lyanna remélte, hogy mindent ért. Nem veszíthette el a rémfarkast is. Ám úgy tűnt, az állatnak nem akaródzik elindulni, magára hagyni gazdáját. Lyanna szívét összeszorította a szeretettel vegyes fájdalom. Búcsúzóul arcát a farkas puha bundájába temette, szétterítette a szürke szőrben az ujjait, beszívta az állat nehéz illatát. Pár pillanatig hallgatta Alysanne egyenletes, erős szívverését. Nehéz szívvel vált el tőle.
-          Menj, Alysanne! Bújj el! Kérlek szépen, légy okos! – noszogatta.
A rémfarkas pár pillanatig tétovázott, nyüszítve nézett gazdájára nagy szemével, majd, mivel Lyanna tovább nógatta, sarkon fordult, s berohant a ritkás fák közé. Egy pillanatra megállt, panaszos vonítást hallatott, ahogy gazdájára tekintett, majd eltűnt az árnyakkal.
Lyanna leguruló könnyekkel az orcáján nézett utána. Mintha szívének épen maradt felét magával vitte volna a fogai közt tartva. Ugyanakkor a büszkeség is elöntötte – ismét bebizonyosodott, hogy édesapja nem hiába Alysanne-t tartotta a legokosabbnak valamennyi rémfarkas közül.
-          Szeretlek, Alysanne! – suttogta a leány a fáknak.
Letörölte a könnyeit, mély lélegzetekkel nyugtatta magát. Tudta, hogy ki kell zárnia fájdalmas érzéseit, érzéketlenné kell tompulnia, különben meggyilkolják, előbb vagy utóbb. Furcsamód rettenetes fájdalma és az őt ért csapások ellenére sem akart meghalni. Túlságosan sok volt a jó az életében, még ha a múlt ködébe vesztek is. Az emlékek éltették és a remény, hogy a sok szépség még visszatérhet. S ezért csak ő harcolhatott, senki más, noha a küzdelemhez gyengének érezte magát. Mégis életben kellett maradnia, életben akart maradni.
Az egyik vaskos fa törzse mögé rejtőzve, kapkodva öltötte magára a fehér ruhát és a bundát, aminek két szárnyát összefogta a rémfarkast formázó ezüstcsattal. Kétségtelen, hogy tökéletesen illettek rá a ruhadarabok, kiemelték a formáit. Lágy mozdulattal simított végig a puha anyagokon. Minden gyűlölete ellenére el kellett ismernie, hogy leendő apósának remek az ízlése. Régóta nem érintette meg a lelkét egy-egy csinos ruhadarab, ám ezúttal egy röpke pillanatra szépnek érezte magát a finom anyagok felhőjébe burkolózva.

Méltóságteljesen vonult vissza a kocsihoz, Roose Bolton elismerő pillantásától kísérve szállt be. Igyekezett olyan erőssé kovácsolni magát, mint amilyen erős az édesapja, az édesanyja és a fivére voltak. Úgy érezte, vele vannak, fogják a kezét, biztató szavakkal acélozzák a lelkét. Bátran, de legalább látszólagos magabiztossággal figyelte az otthona udvarában hemzsegő katonákat, s büszkén felszegte a fejét, amint megpillantotta az emberek gyűrűjében leendő férjét.
Vélemények:

6 megjegyzés:

  1. Kedves Lyanna!

    Tudod Drága, hogy mindig várom az új fejezeteket, mert ezekből egyszerűen sosem elég, ha végeztem egy fejezettel, picit mindig elszomorodok mert úgy olvasnám még tovább! És most is így volt, főleg hogy a végén még ha csak említés szintjén is megjelent Ramsay! Nagyon kíváncsi vagyok mit gondol róla Lyanna, és hogy a sármja vajon legyőzi-e a lány előítéleteit és gyűlöletét. Valamint most jó pár kérdés felmerült, hogy innen hogyan tovább, ha Lyanna hozzámegy mi lesz Petyrrel, hogy találkozik ismét Robbal (mert reméli a szívem hogy fog) és hogy mi lesz a hűséges és gyönyörű rémfarkassal és ááh még sok másik! *.* elnézést, de mindig bezsongok egy-egy rész után, és remélem mihamarabb választ kapok a kérdéseimre, no meg olvashatom a gyönyörű írásodat!

    Nagyon várom a következő fejezeteket ahogy eddig is! <3

    Sok puszi neked kedves a Te Szofidtól!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Szofi!

      Nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál! <3 Feldobtad a napomat!
      Nos, nemsokára érkezik majd az új rész - kivételesen nem vagyok elúszva az írással :D
      Hamarosan kiderül, hogy mit gondol Lyanna Ramsayről, ahogyan igyekszem minden felmerülő kérdésedre is választ adni minél hamarabb! :)
      Még egyszer köszönöm!!! <3
      puszillak!
      Lyanna

      Törlés
  2. Kíváncsivá tettél hogy milyennek fogod ábrázolni Ramsayt :D
    Ez a rész és az előző is naggyon tetszett, csak sorry időnként csak átfutok egy-egy új részt és rohanok tovább

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, ha kíváncsivá tettelek, ígérem, hamarosan kiderül, hogyan ábrázolom Ramsayt - többek között lesz egy külön fejezet is az ő szemszögéből.
      Nagyon köszönöm, hogy megtisztelsz a kommentjeiddel, mindig öröm olvasni őket! *.*

      Törlés
  3. Szia :)
    Pár napja bukkantam rá a történetre, és be kell vallanom, hogy rögtön belopta magát a szívembe <3 Fordulatokban gazdag, olvastatja magát, leköt. Egyszerűen elvarázsol a fogalmazásod, egy-egy mondatnál kedvem támad leragadni, s gyönyörködni. Plusz pont, hogy karakterhű vagy, a saját szereplőd pedig nagyon jól kidolgozott, szerethető. Cersei bár nagy kedvencem, ebben a történetben a Lyanna ellen elkövetett húzásai miatt, nem hiszem, hogy megszeretem :D Tyriont és Petyrt, ha lehet mégjobban megimádattad velem, örök hála :D
    Kíváncsian várom a további eseményeket. Lyanna élete most sem lesz egyszerűbb, aggódom is érte. Izgatottan várom, hogy hallnunk valami Petyr felől, meg, hogy Tywin mit fog szóli Cersei húzásához.
    Sok puszi: Dominika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Dominika!

      Hűha, nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál, mindig boldog vagyok, amikor új olvasók csatlakoznak, és még írnak is nekem!
      Örülök, hogy ennyire tetszik a történet, azért meg különösen, amiért így megkedvelted Lyannát.
      Köszönöm a dicséreted, hihetetlenül jólesik *.*
      Nos, hamarosan lesz Petyr fejezet, és tervezek Cersei-t is, amiben kiderül, hogyan fogadta a magánakciót Tywin.
      még egyszer köszönöm a kommented, visszavárlak!
      puszi: Lyanna

      Törlés

xy